Mielőtt felkel a nap, előtte lemegy
2009 február 2. | Szerző: M
Egyszer volt, hol nem volt, élt egy lány, kinek neve legyen Alma, élt egy kicsit, majd egy forró júliusi napon, meghalt. Mikor megismertem, azt mondta nekem: sosem akartam élni, most mégis kénytelen vagyok, csak tudnám mihez kezdjek ezzel? Nincs kedvem, fáraszt, és nem érdekel. Néztem rá kérdőn, hogy érted azt, hogy nem érdekel? Azt válaszolta, hogy egyszerűen nem érdekel, nem érdeklik a férfiak, a nők, nem érdekli a tojásos nokedli és a népszabadság, magasról tesz a művészetekre, Japánra, a Tarantino-filmekre és a gázszámlákra. Nem tud neki senki és semmi olyat mutatni, hogy maradásra bírja, utazott már világkörül, látott szegényt és gazdagot, olvasott már szépirodalmat és ponyvát, volt már beteg, evett már rákot meg pörköltet, és gyerekkorában is mindig megölte a barbikat. Kérdeztem, miért. Belekortyolt a sörébe, elnyomta a cigijét, úgy válaszolt. Nézd, nincsen semmi defektem, a szüleim szeretnek, jó iskolákba járattak, barátokat szereztem, szexeltem a Velencei-tóban, mindent megcsináltam, ami elvárható egy embertől. Álmodoztam fehér lóról és szőke hercegről, sírtam, ha egy tervem kudarcba fulladt, nevettem, ha valami nagyon vicces volt, berúgtam a diplomaosztómon és lefeküdtem egy vadidegennel, megfeleltem maradéktalanul minden elvárásnak. De ez unalmas, megint lesz majd egy barátja, akivel szexelhet a Velencei-tóban, megint elmondja, hogy örökkön-örökké, megint éhes lesz és álmos este 10 körül. Mindig ugyanaz forog körbe, csak más szereplőkkel, más helyszínekkel, más színben. Kérdeztem, hogy ez miért baj? Miért unalmas az élet? Egyáltalán hogy lehet unalmas az, ami vagy így vagy úgy, de állandóan változik? Figyeld meg, hogy nem változik. Azt hisszük, hogy igen, úgy teszünk, mintha élveznénk, de valljuk be, tényleg élvezzük, hogy már megint ugyanaz a lemez szól, csak nem bakeliten, hanem CD-lejátszón? Nem baj, tűnődött, csak én inkább meghalnék. Néztem az arcát, békés volt, nem ideges, nem a filmekből ismert öngyilkosjelölt, látszólag teljesen rendben és összeszedett volt. Még órákat beszélgettünk, a közömbössége felkeltette a kiváncsiságomat, miért gondolja azt egy csodaszép, okos, egészséges lány, hogy köszöni, de ő inkább nem akar élni ezzel a lehetőséggel. Nem jöttem rá, pedig őszintén meg akartam tudni, érdekelt, hogy egy ember, hogyan juthat el arra a pontra, hogy nem tetszik neki a földi lét és ha lehetne, kidobná a legközelebbi buszmegálló kukájába.
Alma az a fele az életemnek, amelyik nem akart élni. De én, a másik én, azon kapta magát az imént, hogy boldog, egy pillanatra nem figyelek oda és tessék, a végén kiderül, hogy én egy boldog ember vagyok, a lábujjamtól a fejem tetejéig. Az egész úgy kezdődött, hogy tegnap este válogattam a zoknikat a kanapén ülve, magamban morfondíroztam, hogy krumplipürét vagy főtt krumplit egyek a sült csirke mellé, és miközben a lábamat vakargattam, ráébredtem, hogy milyen jó nekem. Ugyan nincs boldog párkapcsolatom hétvégi kiruccanásokkal Egerbe, spontán szexelésekkel a mosógépen, hétfői olasz vendéglővel, nincs saját házam a festői Badacsonyban, lugassal és borospincével, és a fizetésem sem engedi a havi Versace boltmustrát Rómában, de vannak mókás és lojális barátaim, akikkel vasárnap délután száraz pezsgőt szürcsölünk a konyhában, kis lakásom a belváros szívében, sárga étkezőasztallal és piros székpárnákkal, egy otthon, ahová nap mint nap szaladok haza lobogó kabáttal, szüleim, akik kutyát sétáltatnak esténkét és hastánc estekre járnak, érdekes munkám, érdekes emberekkel, érdekes feladatokkal, rengeteg könyvem, rengeteg élményem, egy édes nagymamám, miért ne lennék boldog? Nem mondom, hogy egész álló nap boldog vagyok, de úgy általában igen. A postaládából alattomosan kúsznak ki a számlák, a bank már sportot űz a hiteltörlesztőmből, és kicsit mintha nem működne a fűtés, de ezek azok a problémának tűnő negatív életérzést gerjesztő dolgok, amik már nem borítanak ki. Nem ülök zokogva a lépcsőházban, verve a lift ajtaját, hogy: neeeeee, miért én??? Nem öltözöm be betmennek, hogy majd jól igazságot osztok egy sötét éjjelen, és a lánchídot sem figyeltem ki egy ködös hajnalon, hogy majd egy óvatlan pillantban levetem magam a jeges Dunába. Hinni kell. Hinni abban, hogy megoldódik minden kis apró gubanc, hogy ezek így vagy úgy, de továbbállnak, és mi csak tanulunk belőlük, a végén megveregetve a saját vállunkat, hogy igen, élünk, továbbra is. Igen, szerencsés vagyok. És hálás azért, hogy itt lehetek, szerethetek és láthatom, ahogy fejlődik körülöttem a világ. Mégha a lemez ugyanaz is.
Az egyik kedvenc filmem, a Mielőtt felkel a nap, két ember története, egy lányé és egy fiúé, akik egy éjszaka erejéig összegabalyodnak Bécs városában, és miközben frappáns dialógusok közepette körbejárják azt, reggelre felteszik a kérdést: ez egy csodás pillanat volt, ami eddig tartott vagy van ennek folytatása, annak ellenére, hogy az egyikük Amerikában él, a másikuk Franciaországban? Vajon létezik olyan, hogy találkozunk valakivel, azt érezzük, hogy csak ne legyen vége, hogy álljon meg az idő, de el kell válnunk, és tudjuk, soha többé nem találkozunk, – tovább lehet úgy élni, kusza gondolatok nélkül, önmarcangolás nélkül, “mi lett volna ha” nélkül, hogy ez ennyi volt és őrizzük meg egy szép álomképnek? Tehát, képesek vagyunk elfogadni azt, hogy bizonyos történetek nem örökké szólnak?
Szabadság
2009 január 12. | Szerző: M
Vajon bele lehet fulladni a szabadságba?
Már megint elhagytam egy embert, aki nem akarta, hogy elhagyjam. Be kellett vallanom magamnak, őszintén szólva nehezen jött a felismerés, hogy én egy férfi mellett vagyok igazán szabad, amellett a férfi mellett, akivel nem lehetek. Miért érzem azt a dolgot tökéletesnek, ami nem az, miért érzem azt, hogy beleőrülök ebbe a történetbe, mégis hajszolom tovább, mint valami vadászkutya a sötét kerekerdő mélyén, és nem engedem el, mert azok a percek, amiket lopva élek meg vele, olyannyira fontosak, hogy képtelenség lemondani róluk. Életemben először érzem azt, hogy valóban szerelmes vagyok,hogy ezidáig azért nem sikerült egy férfival sem meglelnem a szabadságomat, azért tértem le azokról az utakról, mert végig ő volt bennem, minden napomban, minden mozdulatomban, minden egyes levegővételnél. Érzem az illatát, érzem a bőrét, az orromban él, az agyamban, a szívemben, mindenhol. Szabad vagyok, bárcsak ne érezném ezt, bárcsak egyszerüen elmúlna, mert ijesztő, nagyonis ijesztő az, amit érzek, az, hogy ez mennyire megfoghatatlan, mennyire olyan szaga van, mint a szabadságnak. Én, aki mindig mindent megmagyaráz, aki gimnazista korában az algebra leckét is úgy mondta fel, hogy beleszőtt egy komplett összeesküvés-elméletet, aki elhiteti a hóemberrel, hogy jobb lesz neki, ha Afrikába költözik a fecskékkel, én, aki imádja definiálni az életet, cimkékkel illetni mindent, amit be lehet dunsztolni egy befőttesüvegbe és felrakni a kamra polcára, én, most csak állok, és hagyom, hogy minden oldalról rontsanak rám az érzéseim, jobbról, balról, pofán vágnak, cirógatnak, hogy még jobban befészkeljék magukat, és csak hagyom, csak nézek, csak mosolygok idétlenül. És csak úgy vagyok, csak úgy megyek, csak úgy szabad mindenem. Hogy milyen szaga van a szabadságnak? Olyan szívszorító, olyan meleg, olyan édes, olyan hatalmas. Szárnyalok, lubickolok, megeszem, körülvesz. Fekszem a kanapén és hallok, látok, érzek. Aztán beteg vagyok. Belebetegszem a szabadságba.
Never look back, mondtam és visszanéztem
2008 december 30. | Szerző: M
A kérdés az, hogy vajon miért olyan nehéz elengedni valakit, aki nem érdemli meg, hogy visszatartsuk? Miért pazaroljuk olyasvalakire a figyelmünket, aki arra sem méltat, hogy igazán ránk figyeljen? Miért időzünk benne, mikor neki nincs ránk ideje? Miért nézünk visszafelé, mikor az előttünk lévőket kellene, hogy meglássuk?
Állunk kétlábbal, mégcsak nem is toporgunk, csak állunk, néha kinyújtuk egymás felé a kezünket, de mielőtt megfoghatná a másik, elhúzzuk és zsebrerakjuk, mondván nicsak, ez itt valóban egy tavalyi rágóspapír, jéééé még mentolos. Állunk továbbra is, nézzük egymást, tavasz, nyár, ősz, tél, tavasz…és marad mindenki a saját bejáratott térfelén, nem mozdul, nem csinál, csak áll és marad. Éljük azt az életet, amiben a másiknak nincs helye és diszkréten vágyunk arra, hogy szorítsunk egy zugot egymásnak. Aztán rájövünk, hogy ez lehetetlen, vagy A) verzió:elválik,velem van vagy B) verzió: nem válik el, nincs velem, a mi életünkben nincs helye egy köztes C) -nek, egy félmegoldásnak, egy olyan lehetőségnek, ami a szerető édesen bús státusza. Elvek, szabályok, erkölcsök, hol vagytok ti ilyenkor. Mindenki saját magával tárgyalja meg, hogy mennyi fér bele, hogy mikor kezd el sérülni, én úgy döntöttem, hogy inkább köszönöm, de ha egészben nem kellek, akkor sehogy ne kelljek. Ő a kisfiával díszíti a karácsonyfát, hull a pelyhes fehér hó, anyu a pontyos halászlevet kavargatja, én pedig víg kispajtás módjára vacsorázom az otthon melegében és igyekszem elhajtani azokat a bántóan erős és valóságos képeket, hogy ő a kisfiával díszíti a karácsonyfát, hull a pelyhes fehér hó, anyu a pontyos halászlevet kavargatja. Esténkét mindketten valaki mással húzzuk magunkra a paplant, valaki más ül velünk szemben a kanapén, valaki más fogja meg a kezünk, valaki másnak mondjuk, hogy jegenyefát szeretnénk a kertbe. A kérdés az, hogy mikor fordul sarkon valamelyikünk, mikor dönt úgy, hogy ez neki terhes, ez neki így nem jó, ez szar és nem hagyjuk el azt az életet, amit most élünk, hanem inkább teljes vállszélességgel azt választjuk. A kérdés az, hogy én mikor döntök úgy, hogy el kell indulnom, mert elzsibbadt a lábam, lefagyott a kezem, melegem van, a hideg kiráz és az egész már fájdalmas úgy ahogy van. Reggel felébredek és elhatározom, hogy ettől a naptól kezdve nem fogok ott állni, remélem, hogy így lesz, erősen koncentrálok, aztán mégsem. Másnap megint felkelek és megint remélem, hogy a mai nap lesz az, mikor már nem érzek remegést, ha meglátom, ma lesz, mikor nem pirulok el, mint valami kamaszlány a kollégiumban, ha rámnéz, ma lesz, mikor nem válaszolok, ha várja a válaszom. Aztán mégsem. Már több mint egy éve annak a napnak, mikor magamban dúdolászva a Streets of Philadelphiát kiszálltam a liftből és nekiütköztem. Kár volt lifttel mennem. Örülök, hogy lifttel mentem. A kérdés az, hogy hová lett az értelem, ilyenkor hiába vagyunk alapjáraton értelmesek? Miért van az, hogy olvasott, világlátott emberként nem tudom józanul mérlegelni azt, hogy mikor kell, mikor kötelező sarkonfordulni? A kérdés az, hogy ha az önbecsülésünkkel fizetünk, nem túl nagy árat fizetünk? És ha ezzel fizetünk, megéri nekünk? Azért a pár lopott pillanatért a neonfényekben úszó folyosón, azokért az évezredeknek tűnő pillantásokért a zsírral telített ebédlőben? Megéri az, hogy egy alig három másodperces találkozásért napokig forgolódjak, ne aludjak, hajnalban kiszökjek csíkos pizsiben az erkélyre rágyújtani? Hogy szemrehányóan nézzek a tükörbe miközben a számból lóg ki a fogkefe? Hogy lelkiismeretfurdalással küszködve induljak a közértbe zacskós kakaót venni?
Igen, megéri. Nem, nem éri meg.
Ez baromság. Jesszus, kit álltatok? Nem éri meg, tovább kell lépni, tovább kell lépni és nem visszafordulni.
Igen, nem, nem tudom, talán, lehet
2008 szeptember 24. | Szerző: M
Melltartóban és szűk krémfehér selyemszoknyában ült a kád szélén, lábán csillogó magas sarkú szandál, kezében idegesen vibrált a cigaretta. Nem szokott dohányozni a fürdőszobában, de ma kivételesen rágyújtott és nézte magát a tükörben miközben a füst kegyetlenül utat tört magának az orrán keresztül. Szépnek találta, ahogy keskeny csuklóját koronázzák a kecsesen hosszú ujjai, Péter imádta, ahogy a hangjának hullámos ringatózására a keze önálló életet élt. Megcsörrent a telefonja éles pengeként elvágva a gondolatmenetét. Riadtan meredt a tükörképére, mint egy kisiskolás, kit dézsmáláson kapnak a szomszéd illatos eperföldjén.
Elkésett.
Kis olasz vendéglő, hangulatos fények úsztak a gőzölgő lasagne felett, a bazsalikom és az oregáno átvette uralmát, beszivárgott a gyertyák intim tánca közé, szerette ezt, de félt a találkozástól, mert nem volt biztos magában. Nincs annál rosszabb, mikor az ember nem bízik magában, nem biztos abban, hogy amit tesz, azt valóban akarja. Lehet, hogy nem akarja. De ha ő sem tudja, akkor ki? Érezni kell, persze, de nem mindig olyan erős az érzés, hogy határozottan tudjuk a választ. Néha csak megbújik valahol az az igen, felsejlik, mint az arab nők arca, a nem pedig lebeg átlátszó ködfátyolként körülötte.
Péter szemtelenül jóképű volt. Péter csábítóan intelligens volt. Péter vakmerően humoros volt.
Nem kísérte haza. Nem akarta, hogy hazakísérje. Felajánlotta, de hivatkozott valami borzalmasan átlátszó indokra, és elsietett a pesti éjszakába. Nem az igazi. Érezte, tudta, biztos volt. Tökéletes, de nem neki. Valaki másnak. Van ez így.
Rántotta, fürtös paradicsom, kávé, könyv
2008 július 28. | Szerző: M
Olyan csodálatos reggel volt, ezért úgy gondolta kár elrontani azzal, hogy belefolyik a nap rutinjába, nem is kelt fel egyhamar. Feküdt az ágyában és jólesően hunyorgott a szemüvege alól, gondolt a rántottára, piros fürtös paradicsommal, és a szokásos kávéra, de megelégedett a képzelet erőteljes varázsával. Egy pillanatra el is szunyókált, álmodott.
Hetek óta éjt nappá téve dolgozott és nem hitte, hogy valaha érezni fogja a semmittevés áldásosan gomolygó felhőjét. Kivételesen átengedhette magát ennek és beléje burkolózhatott egy teljes nap erejéig. Talán még élvezni is fogja, mosolyodott el kicsit, belefúrva fejét a párnájába.
Leemelt az éjjeliszekrényéről egy könyvet, maga sem emlékezett, mikor rakta oda, de a tetején heverésző por árulkodott és szemrehányóan emlékeztette, hogy ősidők óta nem olvasott, ilyen az, ha az ember csak a munkájának él, és hagyja, hogy minden más a homályba vesszen. Sóhajtott. Nem a könyvek voltak az egyetlenek, akiket elhanyagolt az utóbbi hónapokban, Péter sem hívja már. Megérdemli, egyetlen üzenetére sem válaszolt, a csokor liliom is vádlón nézett rá, nyakában a kis üdvözlőkártya, egyik reggel találta az ajtaja előtt, de még arra sem méltatta, hogy magába szívja az illatát.
Kinézett az ablakon, csak úgy, az ágyból, és arra gondolt, hogy a Pétert nem kellett volna hagyni, elmenni, kedvelte, őt igazán megkedvelte azóta, hogy kivetkőzött a félresikerült majdnem házasságából. Felhívhatná. Majd holnap.
Ránézett a könyvre, olvasni fog, csak előtte iszik egy kávét a sarki törzshelyén, három cukorral, fahéjjal.
A könyvekben minden benne van, gondolta miközben fogat mosott, hol is olvasta ezt a mondatot, elfelejtette, csak arra emlékezett, hogy már akkor is megszerette ezt a kijelentést. Gyermekkora óta vonzalmat érzett a könyvek iránt, olvasott, hogy érezze az életet, hogy életre keltsen a maga számára olyan dolgokat, amiknek a létezéséről még sejtése sem volt. Míg más gyerek élvezettel mázolta az aszfaltot a színes krétájával, ő elbűvölten olvasott. Míg más felnőtt a szórakozásban, az életében kereste az őrült világot, ő a könyvekben találta meg azt. Nem menekült, nem félt, egyszerűen a könyv volt számára az élet, az olvasás volt, ami életet teremtett a lelkébe.
Felöltözött. Ráérősen kereste a mászkálós papucsát, cigarettára gyújtott és leült a konyhaasztalhoz.
Mindig úgy élt, hogy nem tudhatjuk melyik levegővétel volt az utolsó, nem tudhatjuk melyik suttogott szavunk gördült le utoljára ajkunkról. Nem tudhatjuk melyik mondatunk után tesz a halál pontot. Ember volt ő is, halandóként viselkedett, átment a túloldalra, ha részeges verekedésbe torkollt az utcában álló fiatalok kavalkádja, megnézte a közértben mikor fog lejárni a piros dobozos tej, és ha büdös volt a szobában kinyitotta az ablakot. Csak a gondolatai közt nem ezek voltak a fontosak, nem ezek voltak mik éltették és továbbvitték. Szerette a családját, szerette a kollégáit, a szomszéd néni edit névre hallgató kuvaszával is jól kijött, de ő, ő volt és maga miatt élt.
A kávé meleg volt és fahéj nem olvadt bele a tejhab sűrűjébe, hetykén borzolódott miközben a pincér lavírozott vele az asztalok közt, hogy célt érjen. Szépen kezdődött a nap, érezte a szívverését, ahogyan egy jó történetét kell. Nem volt súlya a napnak, egyszerűen csak létezett, ő pedig könnyedén belélegezhette. Ilyen egy tökéletes nap kezdete. Ki tudja, gondolta mosolyogva a nyitott könyv felett, talán felhívom a Pétert.
Az élet alapigazsága
2008 július 28. | Szerző: M
Marquez szerint kétféle ember létezik: akik könnyen szarnak és akik nem. Isten áldjon Gabriel Garcia Marquez!
Néha nem akarok felkelni
2008 június 17. | Szerző: M
Ha gondok nyomasztották a vállam, ha nem teljesült mindaz, amin éjjeleken át ábrándoztam, ha fájt a fogam, ha szürke emberek vettek körül, olyankor arra gondoltam, nem érdemes élni, hisz minden csalódás. Ha jól éreztem magam egy padon ülve, ha olyan könyvet olvastam, ha láttam valami csudásat, ha olyan emberrel találkoztam, azt gondoltam, mégiscsak szép az élet, sose halunk meg. De amikor írok, akkor minden gondolatom akörül forog, hogy írok, nem töprengek az élet mibenlétén. És ha befejeztem a munkát, ha alkottam valamit, jólesően hátradőlök, és nem mérlegelek, hogy az élet jó vagy rossz, egyszerűen csak meg vagyok elégedve magammal. Az írás az, amibe menekülhettem, ha a valóság elviselhetetlenül fájdalmas volt, ha az élet elviselhetetlenül boldoggá tett, mindig, mindenkor írhattam.
Ma nem tudtam felkelni az ágyból, feküdtem a takaró alatt és erősen behunytam a szemem, hogy semmit ne lássak a külvilágból, nem akartam tudni, hogy létezem, hogy süt a nap és más emberek levegőt vesznek jókedvűen. Csak feküdtem és úgy akartam maradni, átaludni a napokat, hogy mikor hetek múltán felébredek, minden máshogy legyen, hogy ne érezzem azt az elviselhetetlen, rám erőltetett magányt, hogy az az üresség, amitől hányingerem van hetek óta, elmúljon. Félóránként sírok, ülök a buszon, meredten nézek ki az ablakon és folynak a könnyeim a kék táskámra, ülök az irodában, munka, munka, és munka, futok a városligetben, vásárolok a spárban, mosópor, wcpapír és mint a záporeső potyognak. Mikor lesz ennek vége? Mikor felejtem el, azt az érzést, hogy szeretem? Mikor akarom elfelejteni?
A kertészlujzi és az idegen kutya esete
2008 június 5. | Szerző: M
Nevettem ma kétszer, először azért, mert délelőtt 10.00kor hisztérikus állapotban felhívott a kertészlujzi, és azt mondta, lehet, gyereke lesz, ugyanis úgy érzi, hogy ő terhes, és már három napja úgy érzi, és az ember azt úgy tudja, hogy akkor ő most terhes, és ő már három napja csak üdvözülten mosolygó kismamákat lát az utcákon, és ez biztos egy jel, hogy akkor ő is terhes, kérdeztem, ő melyik bolygón él, mert ha az enyémen, ott egyenlőre nem vették át az uralmat hatalomra éhes kismamák, karjukon veszélyesen kalimpáló csecsemőkkel, fejükön egy villogó neontáblával, hogy nézd kertészlujzi, ilyened lesz neked is, erre a kertészlujzi azt mondta, hogy ne legyek már ilyen ironikus, és van még az is, hogy három napja bounty csokit zabál, pedig ő életében nem evett még bounty csokit, mire mondtam neki röhögve, hogy lehet azért eszi már harmadik napja, mert eddig nem evett és most ízlik, mire a kertészlujzi halálra sértődve azt válaszolta, hogy tud különbséget tenni aközött, hogy valami szimplán ízlik, mint mondjuk a mákos guba vagy hogy kivánósan ízlik, mint ugye a hülye bounty csoki, és akkor még azt is hozzátette, hogy az egyes szagok furcsa hatással vannak rá, pédául a fokhagyma szaga egyenesen taszítja, pedig egy hete még imádta az uborkasalátáról leszedegetni, mire én közöltem vele, hogy szerintem vizsgáltassa ki magát egy orvossal, mert holnap már azzal fog felhívni, hogy éjjelente batmanné változva ugrál a gellérthegyen. Azt kérdezte erre kertészlujzi, hogy én direkt vagyok ilyen hülye, vagy ezt el lehet kapni valahogy, mondjuk, mint a bárányhimlőt? Mert ha el lehet kapni, akkor ő lemond rólam és visszaviszi a barátságunkat oda, ahol találta, mert ő inkább nem akarja elkapni, mert akkor a feri, aki a kertészlujzi vadiúj férje, kivándorol a góbisivatagba, és tevéket fog termeszteni bánatában, és mezítláb, fűszoknyában imádkozik majd, hogy az ő felesége elkapta a hülyeséget, valaki gyógyítsa meg. Mondtam neki, hogy már mindegy, elkapta, mert a múltkor, mikor csajos este volt, beleivott a gintonikomba és utánam ment be pisilni a női mosdóba, erre a kertészlujzi kicsit elájult, hogy akkor neki már befellegzett, és mire hazaér biztosan egy levél fogja várni a feritől, hogy “kertészlujzi, te voltál álmaim felesége, a sonkás-vajas kenyered sose feledem, de nem tudtam megbírkózni a töménytelen hülyeséggel, ami belőled áradt, elmegyek, ég veled, csók, férjed: feri” Ekkor már a kertészlujzi is röhögött, hallottam, hogy csapkodja az irodai asztalát, úgyhogy mondtam neki, hogy szerintem nem terhes, mert a terhesek nem tudnak így röhögni, erre azt mondta, hogy kár, mert ő már úgy örülne egy kisgyereknek, és a feri is rá van izgulva a pelenkákra, mindig elérzékenyülve nézi őket a tescóba. Dilisek ezek, hogy lehetnek nekem ilyen barátaim?! :-)))
A második nevetés úgy alakult, hogy kicsizsolti, aki enyhén kórházi eset, a kollégám, és tőlem kábé egy oldalnézésnyire ül, mondjuk pont a klíma alatt, vicces videókat és képeket nézett a youtube-on, percenként hangosan röfögött, hogy “ezdemijjenjóó” és “gyereidee, ez beszaráááás” vagy “hallod, ezt látnod kell, kurvajóóó”. Egy darabig úgy tettem, mint aki dolgozik, fontoskodó fejjel bámultam a monitort és néha bólintottam kettőt, azt gondoltam így pont olyan, mintha dolgoznék, de kicsizsolti megneszelte, hogy sompolygok, és követelni kezdte, hogy nézzem vele a viccesebbnél viccesebb vicces izéket, de én ugye még reggel elhatároztam, hogy szar napom lesz és nem lesz nekem ma jó, semmi nem fog tetszeni, és makacs ember lévén ezt be is tartottam, csak ugye felhívott a kertészlujzi, és rést ütött a pajzson. Megadóan odagurultam kicsizsolti mellé és két másodperc múlva már a hasamat fogtam a fékezhetetlen, dübörögve zúduló nevetéstől, ugyanis a következőt láttam:
Azaz: “nyílt utcán való parkoláskor idegen kutya össze csikorta a körmével.” Összepisiltem magam szinte, úgy röhögtem, ha igaz, ha nem igaz, ha van ilyen ember, ha nincs, azóta egyfolytában mosolygok. Milyen kis dolgok teszik az ember napját jobbá, viccesebbé, vagy bánatossá. Pont ezek a kis dolgok azok, amik néha oly jelentőssé tudnak válni.
És te, megfelelő ember, téged vajon észreveszlek-e?
2008 június 3. | Szerző: M
Csábította a napsütötte szagú világ, feküdt a rózsás díványán, behúzott függönyök veszélyesen magányos védelmében, és arra gondolt, hogy el kell szöknie, hogy muszáj elszöknie egy napra, egy órára vagy legalább egy pillanatra. Kívánkozott róla a mackós pizsama a mosógép öblítős hűvösségébe, kócos haja fésűért kiáltott, sírástól kiégett szeme vágyakozva kutatta a kinti élet boldogságát. Negyedik napja feküdt otthon a gyűrűk ura díszdobozos kollekciójával, ha belenézett a tükörbe, frodó kétségbeesett tekintete kereste a mordorba vezető utat, ha kiment a konyhába némi harapnivaló után kutatva, félhangosan mormolta: hová is tettem a tündekenyeret, és ha rátört a homály napjában százszor, a kanapén állva, sárga frotírköntösben üvöltötte: “Itt nem jöhetsz át!” A két torony és a király visszatér között becsúszott egy közelebb julia “micsodanő” roberts-el, jude “alfie” law-al, natalie “amidala hercegnő” portman-al és clive “arthur király” owen-el, amit módszeresen végigbőgött, szorongatva az itáliából hozott gyöngyös díszpárna sarkát. Aztán szép sorban következtek azok a filmek, amiken normális állapotában is elpityeredik az ember, hátmég ha ilyen zaklatott, feldúlt, és tátongóan üres. Persze, egymás után többször megnézte őket, tesztelve, vajon mikor vetődik zokogva a zöld szőnyegre, fejét a kockás pokrócba fúrva, már a P.S: I love you elején, vagy csak akkor, mikor “fiúk nem sírnak” hillary énekel. Nem fürdött. Nem mosott fogat, csak egyszer, de akkor is csak azért, mert megtalálta az Ő dinós fogkeféjét, amit egyszer a tescóba vettek, még januárban, mikor utókarácsonyoztak és vodkáztak a konyhakövön. Berakta a dvd-lejátszóba a vágy és vezeklést, ezen vitatkoztak akkor a fél üveg finlandia után, mert ő azt mondta, szegény keirának igazán gyűjthetnének, biztos éhes szerencsétlen, mire Ő azt válaszolta, hogy csak féltékeny, mert a keira egy gyönyörű nő. Ezen persze kiakadt, miazhogy a keira gyönyörű nő, ez a csaj életében nem látott rakott krumplit, a pörkölttől meg egyenesen megijed, és akkor Ő azt mondta, hogy nem kell mindenkinek bridzsit dzsónsznak lennie, mert a bridzsit dzsónszért kizárt dolog, hogy két olyan pasi, mint a nothing hilles hugh és a mr. darcy összeverekedik. Ezt mondta a szájával, és akkor ő inkább hozzávágta a pisztáciát, és aztán röhögtek, mert belement a fülébe egy pisztáciahéj és akkor inkább szeretkeztek. Fésülködni egyszer sem fésülködött, minekmiafrancnak alapon, viszont módszeresen berúgott, természetesen egyedül, mert nem volt hajlandó emberi lényt elviselni, a whiskey amúgyis dzsokijujingosan az igazi, a jeget a harmadik csurigtöltött vizespohár után a fikusz felé kezdte hajigálni és hisztérikusan röhögve kiabálta, hogy hahhahahaaaa. A hideg sör reggelire egész hatásosnak bizonyult, pláne, hogy délben kelt fel, a kánikula kellős közepén. És akkor jött a negyedik nap.
Felkelt. Kinyitotta a szemét. Megmosta az arcát hideg vízzel. Kinézett az ablakon. Kinyitotta az ablakot, az áporodott kétségbeesés csak úgy zubogott kifelé a kora nyári levegőbe, mély sóhaj hagyta el testét, mint egy istállóba rekedt vadló, akit végre kiengednek a szabadba. El kell szöknie, gondolta. Kinyitotta a szekrényt. Felvette a földiepres szoknyáját, becsatolta a szandálját és a fehér trikójában pördült kettőt a nagyszoba közepén. Elszökik, most, gondolta napok óta először mosolyogva. Kilépett a lakás összebőgött illatú falai közül és megszédítette a szabadság szaga, a határtalan tér zuhant rá napfényestül, mindenestül, a város körbeölelte és odasúgta a fülébe, a tiéd vagyok, és embereket látott, otthonkás öregeket háncs bevásárló szatyorral, és kismamákat liberós, hintőporszagú kétévesekkel, és diákokat converse tornacipőkben, vigyorogva bele az életbe. Mennyien vagyunk, gondolta. Sütött rá a nap, szeretettel simogatta az utcákon komótosan sétáló szél, és mégis, szomorú volt. Vajon hányszor találod meg a megfelelő embert? Vajon ki a megfelelő ember? És ha megtaláljuk, tudjuk, hogy ő az? Vajon tényleg csak egyszer?
Leült a Duna-parton egy padra, becsukta a szemét és arra gondolt, milyen jó lenne most nem lenni, egy napra elszökni a galambszaros életből, aztán persze visszajönni és csinálni tovább mindent, élni, lenni, szeretni, nem szeretni, csak most nincs kedve élni, létezni, szeretni, nem szeretni, néha olyan barátságtalan, utálatos dolog mindez. Csend. Hallgatta a lüktető, halkan dobbanó város szívének észrevehetetlen zörejeit, a siető, mélabúsan lépkedő emberek macskakövön koppanó elvetett gondolatait, az összetört lelkek fájdalmasan éneklő kórusát, a szerelmesek szenvedélyesen összefonódó csókjainak csattanását, és érezte, hogy hülyeség. Hülyeség amit mondott. Nem akar ő elszökni, se egy napra, se egy pillanatra, mert jó itt. Igyis jó, úgyis jó, mindig. Fáj néha. Néha nem. Aztán megint.
Boldogság. Varázslatos, bódítóan karemellás szagú boldogság, merre vagy, kell-e kutatni, jössz-e magadtól, várjak-e rád. És te, megfelelő ember, téged vajon észreveszlek-e?
Két sör meg egy francia forradalom lesz.
2009 február 9. | Szerző: M
Hétfő este úgy terveztem, hogy tejszínhabos kakaót szürcsölve ódritotu filmeket bámulok a kiwizöld plédem alól és csak az esetben állok fel, ha sürgős és megmásíthatatlan folyóügyeim támadnának vagy ha magamra borítom a bögrét a nagy jólétben. Szép terv volt, mosolyogtam is hazafelé a gyárból, megjelentek a színes képek, én lila plüss macinaciban, szürke kapucnis kardigánban, az ikeás bögre, oldalán piros vázlatszívekkel, a kanapé, kívánatosan, puhán, kényelmesen, csábítóan rádobva a hívogató plédbunker. Ekkor megcsörrent az a fránya telefon valahol a táskám legaljáról, a használt rúzsok és zsebkendők világából és én balga, felvettem. Halló. Mit csinálsz ma este, kérdi a barátnőm alattomosan, mint aki megneszelte az én kis hadműveletem és meg akarja torpedózni, elvégre a fejébe vette, hogy kimozdít. Én másodjára is balga, semmit, válaszoltam, tulajdonképpen semmit. A fenébe, ezt elcsesztem, rés a pajzson, ki fogja használni, még nem késő azt mondani, hogy macinaci, bögre, kanapé, még nem késő bevallani az ódritutut….Óó, szuper, na akkor, mondta ő sandán és villágyorsan, mintha a legyen ön is milliomosban lennénk, majd két órával később egy buli kellős közepén találtam magam, száraz fehér borral a kezemben. Lézengtem jobbra-balra, itt egy kis csevej, ott egy kis csevej, még egy kis bor, roni nem tágított, gyere csak, bemutatom neked, F.-et, igazi afrikaszakértő, siklóernyőzik és…egyedülálló, nocsak, kit látnak szemeim, B, dejó, hogy hazajöttél Belgiumból, ő itt a barátnőm, egyedülálló nagyvárosi csaj, héj, K., csak nem te is száraz fehér bort iszol, ezt a hasonlóságot, bemutatom….és ez így ment tovább, mígnem a 28. pohár után, belekeveredtem egy politikai vitába. Nem szokásom részeg emberek alaptalan, ostoba kijelentéseire ugrani, pláne ebben a témában, de aznap valamiért sikerült vérre menő harcot vívnom egy csapat idióta közgazdásszal az eltérő véleményünk miatt. Az egyikük, V., rendkívül parasztos stílusban kérdőre vont, mire én felálltam és megvetően csak annyit mondtam: sziasztok.
Ültem az utolsó villamoson és néztem a fényeket. Valahol a táskám legalján megcsörrent az a fránya telefon, ….igen, felvettem, dejó, hogy felvettem. Sörözni hívtak, gondoltam, egy sör és hazatérek hűtlenül elhagyott otthonomba és megölelgethetem a kanapét, sűrű bocsánatkérések közepette. A hétfő nem az a nap volt, mikor ragaszkodtam a terveimhez, ezt bevallhatom.
Az első ember, akibe belebotlottam a bejáratnál, Ő volt. Rámmosolygott, én visszamosolyogtam, majd expedicióba csaptam a barátaimat illetően a dohányfüsttől átláthatatlan dzsungelben, gondolván, hogy ez egy szórakozóhely, ahol mindenki mosolyog mindenkire, ergo nincs jelentősége egy mosolynak sem, ezek csak díszmosolyok, súlytalanok. Aztán elindultam a bárpult felé egy lefekvés előtti sörért, és összeakadt a tekintetünk. De még hogy összeakadt, nos, mindenkinek kívánok egy ilyen percekig tartó perzselő pillantást, amitől az ember lánya menten összepisili magát és elkárhozik örökre. Meghívhatlak egy italra, kérdezte, mire én csak bólogatni voltam képes, hogy persze, nagyszerű, minden vágyam egy ital, igen, istenien hangzik, tényleg, örülök, milyen legyen az esküvőnk meghívója, vicces vagy klasszikus? Szűk családi kör, anyáddal, apáddal, vagy óriási induljon a banzáj mindenkivel aki arra téved? Van bélyeggyűjteményed, nem baj, ha nincs, megnézném.
Beszélgettünk. A francia forradalomról. Igen, nem az a szokásos laza csevej a bárpultnál két aggyá mán még egy sört között, de lévén mindketten francia történelem rajangók vagyunk, teljesen ésszerű és közkedvelt téma, és mialatt megosztottuk egymással a nézeteinket, az olvasmányainkat, és tudást cseréltünk, kezdtem úgy érezni, körbeölel minket a forradalom, Franciaország, Versailles a maga varázslatos és öntudatos pompájával és csak ő és csak én vagyunk, és csak a miénk az egész. Vágyom az ilyen beszélgetésekre, de nem könnyű olyan partnert találni, aki körédvarázsolja azt amit mond, meggyőződéssel, finoman, intelligensen. Ő képes volt erre, és én beleszerettem.
Hazakísért. Nem mondtam, hogy ne tegye, akartam, hogy tegye. Nem csókolt meg, de így búcsúzott el: jövő héten elvihetlek kacsázni a Duna-partra?
Oldal ajánlása emailben
X