Kuglóf

2008 április 22. | Szerző: M

Mond kincsem, – kérdezte a harmincas évei elejét felfedező szőke nő pici göndörfürtű gyermekétől, – mond meg anyának mennyire szereted. Az angyalarcú kiskölök nézett anyára, nagy zöldeskék szemei kétségbeesetten kutatták a választ, szinte látszott rajta a kínlódás ráncokba varrt ideges vibrálása, azt hiszem erre figyeltem fel, talán ekkor sajnáltam meg. Gyönyörű tavaszi nap, zöldell a Városliget, szöszök repkednek önfeledten a mesterséges tó kacsái felett, anya pedig ilyen butaságokat kérdez göndörkétől, aki joggal nem érti a kérdést. Nem, nem azért, mert csupán ötéves múlt márciusban, vagy talán inkább középsőcsoportos, nem azért, mert ő csak egy gyerek, a kérdés maga butaság és nem lehet rá válaszolni. Én sem tudnék, pedig már régen kinőttem az “anyávaljárokjátszótérre” korszakomból és a választandó fagyik közt is két mp alatt képes vagyok dönteni, – epres, mindig epres. Azonban ez a kérdés, mennyire szereted anyát, apát, férjed, feleséged, felebarátod, mindig az őrületbe kerget, egyszerűen képtelenség válaszolni az efféle méricskélésekre. Mert ez nem más, nyers méricskélés, ami hülyeség úgy, ahogy van, a szeretet nem arra való, hogy méricskéljék. Vagy van, vagy nincs. Ha van, akkor nincs olyan, hogy anya, téged annyira szeretlek, mint ide Jeruzsálem, apa téged meg annyira, mint ide Makó, Erzsikém téged meg annyira, mint ide a balatonszárszói buszmegálló. Ha nincs, akkor meg nincs.

Szegény angyalka csak széttárta a karját anyának és megölelte, szeretlekanya, szeretlekanya – mondta huncutul, mint aki rájött, hogy a lehető legjobb válasz ez. Anya persze egyből elfelejtette, hogy ő arra volt kíváncsi, hogy mennyire szeretik, ellágyulva puszilgatta a tökmag fejét, – estére sütünk kuglófot apának, jó, kisbogaram? Kisbogara megkönnyebbülten bólogat, anya látszólag egy időre ejtette a mérőszalagosszeretlek témát. – Sütünk apának, vanilliásat, hogy tudja mennyire szeretjük. Kisbogár lemondóan néz anyára…ahogyan én is…ilyen ez a világ.

Non, je ne regrette rien

2008 április 10. | Szerző: M

Bevallom, múlt éjjel hullafáradtan, életképtelen gondolatokkal estem be kislakásom ajtaján, topánkástul, kiskabátostul lerogytam a kanapéra, és ültem, csak ültem és ültem. Éreztem, ahogy a munkától átitatott agyam felfogja az otthon melegének bódító hatását, ahogy komótosan lelassul, szépen átáll egyfajta semmittevős állapotba, és készen áll, hogy elérje azt a fázist, mikor nem vágyom másra csak egy ölelésre és egy hosszú álomba szenderülésre. Ültem felöltözve, bámultam a nárciszokat, sárgán éltek bele a nappalim világába, ki kellene cserélni a vizet, suhant át egy gondolat a szoba Edith Piaffal teli levegőjében, holnap reggel, majd, fogmosás közben, jött a reális válasz és maradtam mozdulatlan díványtartozék.  

Ráeszméltem, hogy valójában én nem vagyok szerelmes, fogalomzavarban szenvedek és semmi közöm a szerelemhez. Nem vagyok szerelmes egyáltalán, amit éreztem, az nem szerelem. Vágyom valamire, vágyom arra, hogy legyen mellettem egy férfi, de őt csak akartam szerelemmel szeretni, el is hittem, hogy úgy szeretem, de igazából nem szerettem, csak vágytam rá, csak azt akartam érezni, hogy ez most jó lesz, ez most az lesz, pedig ha nem csak a felszínen járkáltam volna, megelégedve azzal, amit látok, hamarabb feltűnt volna, hogy ez nem az. Elhittem, persze, hogy elhittem, olyannyira jól tudok hazudni, hogy magamat is mesterien becsaptam.

Néztem a virágokat, olyan szépek voltak, olyan egyszerűek, csak léteztek és nekem megadatott az a lehetőség, hogy gyönyörködhetem bennük, könnyek szöktem a szemembe, majd jön akit keresek, ha jönni akar. Ebben a nagy függetlenségben olyan nehéz nőnek maradni, igazi nőnek, olyannak, aki minden lélegzetvételnél nő tud maradni.

Neverland – új köntösben

2008 április 8. | Szerző: M

Pár hete írtam ezt, egy pályázatra, ha valakinek ismerős, azért van, mert a régi bejegyezéseimet is felhasználtam. Csak olvassátok el.

Neverland

 

 

Úgy szól a fáma, hogy sírni csak a győztesnek szabad, szép csendesen hullhat alá könnye, mint apró borostyánkövek, mik földet érve ezerfelé szaladhatnak a világban.

Tudta ezt nagyon jól, ült a hideg lépcsőfordulóban, száraz szemekkel meredt maga elé, unottan piszkálta a rúzsfoltos cigarettacsikkeket, amik, mint anyátlan gyermekek, hevertek előtte árván.

Megalázták. Az önbecsülésükben csalódott emberek fájdalma szakadt fel belőle egy hosszú sóhajként.

Megalázták, majd magára hagyták, mint egy kedvtelésből megsebzett őzet, ki mégsem kell vacsorára. 

 

– A világ alapjaiban nem változott semmit. – gondolta keserűen.

Mit számít az ijesztően fejlett technológia, a számtalan ipari forradalom, mit sem ér az egész, a francba velük! – fakadt ki bosszúsan.

Évezredek óta magányosak vagyunk.

Magányosak vagyunk és fáj a szívünk. Elfáradt az emberiség.

Kicsit meg kéne halni.

Elveszítettük útközben magunkat, valahol egy kietlen, bozótos árokparton ott maradt a lelkünk és képtelen hazatalálni.

Lelketlenül bolyongunk, minduntalan hátrasandítunk és rettegünk az általunk létrehozott világban.

Feszegetjük a határainkat, csak még ezt, még egy kicsit azt, feltalálunk, kísérletezünk, építünk, de közben félünk, szinte fojtogat a félelem szaga. Körbevesszük magunkat a teremtményeinkkel, de az álom kerülget minket, mi lesz, ha a visszájára fordul a mesterséges életünk? Mi lesz, ha egyszer arra ébredünk, hogy elveszítettük az uralmunkat? Mi lesz velünk, hisz oly egyedül vagyunk. Eltévedtünk a világvégén, fásult agyunknak nincs kedve visszatérni a hazavezető útra.

– Talán félek – nézett maga elé bágyadtan. Előhúzta a dizájndíjas cigarettatartóját, ami lágyan andalító hangon jelezte:

„a mai napon a huszonharmadik cigarettád gyújtod meg. Kátránymennyiséged: 87 mg. Nikotinmennyiséged: 0.95 mg. A szén-monoxidmennyiséged elérte az agyadra káros hatást, kérlek, vegyél be egy mentesítő kapszulát”.

Felröhögött.

– Ezt nem hiszem el, egyszerűen nem hiszem el. Vajon milyen lehetett, mikor ezek az elmebeteg tárgyak még befogták a szájukat és nem emlékeztettek folyton arra, hogy milyen magányos vagyok. – gondolta. 

– Talán tényleg magányos vagyok.

– Talán jó ez így, – döntötte neki hátát a piszkos falnak, – talán élvezem, hogy egy vékony pallón állok a szakadék felett, örvénylik alattam a sűrű, sötét levegő, beszippantana, és nincs, aki megfogja a kezem, csak egy idióta beszélő cigarettatárca.

– Érzem, hogy zubog a vér az ereimben, de azt mégsem érzem, hogy élek. Ezek a szarok élnek helyettem – mondta dühösen és hozzávágta a falhoz.

 

„ …kérlek, vegyél be egy mentesítő kapszulát. …kérlek vegyél be egy mentesítő kapszulát…kérlek… ” 

Biztosan volt egy pillanat, mikor vissza lehetett volna fordulni. Mikor lehetett volna más utat választani. Mindig van egy pillanat, mikor megállhatsz, vehetsz egy nagy levegőt és dönthetsz merre mész tovább. Mindig.

 

Elmúlt már a baljós éjfél néhány harangszóval, de nem tudott álomba szenderülni, annyira akarta, hogy vigye el egy másvilágba az éjszaka, hogy végül itt maradt a saját kipusztult világában. Nem érezte az ólomként nehezedő álmosságot, nem érezte, hogy szemei minduntalan csukódni akarnának, kizárni mindazt, ami már egy új napra tartozna. Vergődött hangtalanul az ébrenlétben, és kívánta, bárcsak ne lennének gondolatai, bárcsak ne hallaná szívének háborgó segélykiáltásait, bárcsak valaki, valami csodaszer, enyhítené azt a dühödt fájdalmat, ami belülről égeti és marja a lelkét hónapok óta.

– Annyi mindent feltaláltunk, erre miért nincs még gyógyír? – kiáltott fel kétségbeesetten.

–  Annyira okosak vagyunk, annyira briliánsak a tudósaink, annyi sok szart építettünk a napjainkba. Megszelídítettük a fékezhetetlennek hitt óceánokat, járványos betegségeket taszítunk a feledés tátongó mélységébe, de gyarló szívünk szenvedését miért nem tudjuk elmulasztani?

 

Hánykolódott az éjjel kimért csendjében, homokszemként peregtek előtte a percek, és nem volt vigasz, nem volt menedék, csak ő volt egyedül egy szétszakadt, beteg világban.

Belemenekült a vágyaiba, remélvén, hogy feledteti azt a bánatot, amit érzett, de a vágyai okozták a bánatát, és így örökös körforgásban kínlódott.

Rágyújtott egy cigarettára.

Lassan fújta ki a füstöt, hátha távozik belőle mindaz a sok rossz érzés, ami eddig fogva tartotta a lelkét.

Egymaga volt.

Vad kergetőzésbe fogtak a gondolatai, cikáztak körülötte, mint apró gonosz villámok, kinevették, csúfolták, nem hagyták.

– Ne – mondta halkan, fáradtan, ezt ne csináljátok, nem bírom.

De nem engedték, elemi erővel zúdultak rá, észre sem vette, hogy a harmadik cigarettája gyullad meg kezei között és rázza a hideg.

Üvöltött belül. Marcangolta egy hang, tompa, szerekkel átitatott agya könyörgött, zokogott.

– Miért, miért, miért nem hagytok, miért nem engedtek szabadon? – ordította bele a kézzelfogható sűrű éjjelbe.

Vak világ volt ez, és mélységesen süket. 

Aztán csend lett. Felnézett a pirkadattól haldokló csillagokra, beszívta a közelgő reggel hűvös szagát.

– Már a csillagok sem az igaziak. – mondta.

Árvízként, félelmetes robajjal öntötte el mesterséges szívét az emlékezés.

 

Volt egyszer egy pillanat, egy napba zárt öröklét.

 

Élt egy kilencéves kislány valahol a szivárvány alatt, – gondolta mosolyogva és eleredtek a könnyei, – aki minden évben Nagymamánál töltötte a gondtalan nyári szünidőt.

Egyetlen emléke volt ez, mi valahol legbelül bújt meg, nehogy észrevegyék.

Zokogott.

– Hová lettél te kilencéves kislány? Hová lettél Nagymama? Hová lett az a szagos, bűzös, de igazi világ? – folytak megállás nélkül szeméből az üvegkönnyek, csak folytak és folytak.

 

A kislány csak rohant kicsatolt szandállal, lobogó, búzakalász szőke hajjal, epres szoknyával Nagymama ölelő karjaiba, a madárcsicsergés és a napon sütkérező gyíkok országába, az elvarázsolt kukoricás földjére, az illatos tulipánok és óriás almafák hazájába.

Legszebb nyarait kapta Nagymamától, esténként kiültek a piros rózsákkal óvott verandára és babfejtegetés közepette mesélt a kislánynak arról az időkről, mikor vad sárkányok és világraszólón szép királylányok uralták a világot, amikor még lehettek igazi hősök a bátor szabólegények.

Nagymama csak mesélt és mesélt, a kislány pedig odakuporodott a langyos kőre, arcát a lemenő nap felé fordította és becsukott szemekkel álmodott bolondos világokat magának, álmodott csodás patakokat, zöldellő, fenséges erdőket, bátor hercegnőket és daliás lovagokat, álmodott nemes kastélyokat, pipacsokkal borított izgalmas mezőket.

Boldog volt. Érezte Nagymama melengető szívét, érezte a földet, érezte a levegőt, amely körülölelte, érezte a közeledő este illatát.

Mikor kinyitotta szemét, észrevette, hogy Nagymama könnyes meleg barna szemeivel nézi őt. Kérdőn fordult hozzá, csodálkozó tekintettel.

Nagymama elmosolyodott, és azt mondta neki:

– Édes bogaram, ne félj semmit, ha bátor marad a szíved, semmi baj nem lehet. Hidd el, csillagom, nincs annál szebb dolog a földön, mint bátornak maradni. Én veled leszek mindig – súgta és megcirógatta a kislány sugárzó arcát.

Soha nem érezte magát ilyen közel Nagymamához, de akkor egyszer, azon a nyári estén, megkapta azt, amire vágyunk még élünk.

Érezte, hogy egy másik szív, minden dobbanásával szereti.

Ez a pillanat volt az, amiért érdemes volt már élni. Ez az érzés az, amiért élünk tovább.  

 

Komótosan kapargatta a málló vakolatot, érezte a ház megöregedett pólusainak szagát, érezte, ahogy fáj a szíve, úgy, de úgy fáj, hogy szinte hallotta a repedező felületet, érezte, ahogy hasad, mint a hajdani Velencei-tó jégtakarója, mikor egy kődarabot hajított rá az ember.

Levált egy testes fehér mészkődarab, ottmaradt a kezében, mintegy vigasztalásul, mintha azt akarta volna mondani, ne szomorkodjál kicsi lány, ilyen hely ez, nem lehet mit tenni.

Sóhajtott egyet, tudta, hogy olyan fárasztó menekülni, az egészhez nem volt kedve, ő nem akarta. Ő egyáltalán nem akarta.

– Az ő hibája – gondolta dühösen, és belerúgott a falba.

A fal csendben hagyta, nem szólt, érezte a lány szívének keserűségét, érezte, hogy a legtöbb, amit tehet, hogy hallgat.

Bátornak lenni.

Mintha olyan könnyű lenne bátornak lenni, hogy hihette Nagymama, hogy ez olyan egyszerű?

Egyedül olyan nehéz bátornak lenni.

 

Szerette azt a férfit, minden percben, minden egyes levegővételnél szerette. Csodás volt az érzés, kézzelfogható idill, mikor először érezte szerelemtől bódult, édes csókját. Szerelmük ringatózott egész testükben, és oly gyengéd volt a pillanat, mint mikor hulló őszi levelek betakarják a fagyos földet.   

Sóhajtott.

Elolvasta újra. Többé már minden hiába, a tökéletes magány rátelepszik a vállára, a halott szerelem darabjai tőrként vagdossák az ereit, mígnem ő maga se lesz több mint egy kihűlt test. Fázott.

Ez lenne a tökéletes világ? – kérdezte magától.   

 

A lépcsőház kezdett kihűlni, a torkát szorongatta valami, valami sírásféle, valami olyan, amit elfojtani tudtak a pirulák, de megoldani nem, valami olyan, hogy nem akart többet emlékezni.

Felállt és hátrahagyta a málló falat, mi szótlan társa volt, míg eltemette szép csendesen, egyszerűen, könnyekkel áztatva a férfit.

Nem fordult hátra, ahogy az új világ sem.

 

 

 

 

 

 

 

 

Eltévedt hering

2008 március 31. | Szerző: M

Olyan jót nevettem magamon. Mi a francot keres egy hering a kis hegyi patakban?? No igen, ez az, tényleg eltévedtem.

Én, a hering

2008 március 30. | Szerző: M

 Kétségek közt vergődöm, olyan vagyok, mint egy partra vetett hering, aki lubickolt a hűvös kis hegyi patakban, elbűvölte a csodás környezete, nem figyelt oda, elbámészkodott és nagyobbat ugrott, mint kellett volna. Sokkal nagyobbat, sziklát fogott és most gyötrődik a tűző napon, kétségek közt, vajon visszatalál-e a kis patakba, vajon fogja-e még érezni a víz selymes csobogását? Kétségek gyötrik, ez élteti, egyedül a remény, a kétség, hogy egyszer talán sikerül visszajutnia, de míg vár, belepusztul. A végén belepusztul.

Gyönyörű dolog a szerelem, úgy ahogy van, az ember egyik pillanatban betompul és csak az érzés tölti ki a feje búbjáig, zizeg, vibrál, a másik pillanatban kinyílik, eggyé válik a levegővel, és érzi a világ minden apró rezdülését. Fáj, hogy nem teljesedhetek ki ebben, mert nincs értelme. Csak remélem, hogy hamar elmúlik. Bosszantó, hogy ezt érzem. Hogy így érzek. A heringek meddig élnek?

Bolondság, tavasz a neved

2008 március 25. | Szerző: M

Áprilisban születtem.

A nürnbergi álmoskönyv azt állítja, azok az emberek, akik ebben a szeles, csapongó hónapban látták meg először az ég kékjét, nyugtalanok, szerencsétlenek, érzelmesek és balkezesek. Kissé bolondosak és minden bizonnyal valamiféle erőszakosnak mondható halálnemben pusztulnak el. Valószínűleg vízbe fulladnak vagy máglyán hamvad testük. Nem túl derűlátó az árilisiakkal szemben, de van abban némi igazság, hogy szalonképes ámokfutók vagyunk.  

Ha arra gondolok, hogy valójában milyen vagyok én, milyen az az én, ami a kíváncsiskodó tekintetek elől rejtve marad, akkor eszembe jut egy kert. Egy titkos, szövevényes, átláthatatlan, de mégis egységes kert. Sárga nárciszok, kék ibolyák, színes tulipánok illata öleli körbe, sejtelmes zöld izgalom lengi be, földieper pislog az édes almafa alól, a szőlőlugas tövében friss saláta bújik ki a testes, fekete földből. Egy ütött-kopott fakerítés-ügyetlen kezek munkája- óvja a titkos kiskert nyugalmát, lila orgonafa levelei zenélnek suttogva és a csillagok is ragyogóbbak felette. Hirtelen beborul, szél férkőzik a fűszálak közé, zápor zúdul az újhagyma-ültetvényre, tajtékzik a tavaszi zuhany, majd ahogy érkezett, úgy távozik is, hirtelen, mintha semmi se történt volna. 

Múlt éjjel olyan enyhén szeszélyes, csipetnyit szeles, kissé ébredezős, kissé gyöngyvirágillatú idő volt. Itt a tavasz, gondoltam magamban elnézően, miközben az Andrássy úton bandukoltam hazafelé este tizenegykor. Néztem a viháncoló tizenéveseket, az elegánsan borozgató harmincasokat, az operából szállingózó negyveneseket, feléledt a város, ragyogtak a csillagok. Csak én voltam sápadt, csak az én szememből hunyt ki a fény, elmesélem, miért.

M. hirtelen zuhant az életembe, nem vártam, nem kértem, mégis jól esett, hogy megérkezett. Olyannyira, hogy el tudtam volna viselni, hogy örökre mellettem ragad és minden egyes reggel, mikor kinyitom a szemem, őt látom. Minden szabad percünket együtt töltöttük, minden pillanat róla, rólam, rólunk szólt. Aztán valami megváltozott.

Nem is biztos, hogy akarok emlékezni. Lehet, hogy ezt nem is akarom leírni.

Valami megváltozott – gondoltam, és összehúztam a kabátom, majd rágyújtottam. Ám legyen, emlékezzünk.

Szombat délután volt, kicsit fújt a szél, de odabent a zöld szőnyegemen heverészve mit sem érzékeltünk ebből. Szerinted Puskin Tatjanája helyesen cselekedett, mikor megvallotta érzéseit Anyeginnek? – kérdeztem, miközben a hajamat simogatta és piszkálta a cédetartómat. Ha úgy érezte, ezt kell tennie, akkor mindenképp – válaszolta. Igen, szerintem is. – mondtam bólogatva. Sonkás pizzát ettünk, mediterrán sonkásat, csemege uborkával, Edith Piaf, a kicsi Veréb hangja varázsolta körénk Párizst, és olyan szép volt minden. Mégis meg kellett kérdeznem valamit, ami zavart és nem értettem. Figyelj, – hajoltam oda hozzá – szeretnék kérdezni valamit. Kérdezz – ült fel és rámemelte tekintetét. Miért nem fekszel le velem? – mondtam kérdőn. Mély csend volt a válasz, majd: Nem tudom. Mi az, hogy nem tudod? Zavar valami? – néztem rá, néztem bele a szemébe, hátha megfejtem. Tipikus női világnézet. Nem tudom magam se, én sem értem, miért nem vagyok határozottabb. – babrálta a zokniját. Lyukas – állapította meg félhangosan. Az. – válaszoltam élesen. Nehogy nekem a zoknid állapotát vitassuk meg, ne kerüld a témát apukám, gondoltam, miközben a sikítófrász kerülgetett, éreztem, hogy ez a beszélgetés valami rosszat fog hozni, valami olyat, amit nem akarok. Szóval? Leszarom a zoknid, ez most nem fontos. Az a helyzet…, – kezdett bele – hogy én nem úgy szeretlek, ahogy te szeretsz….., de persze szeretlek, mert szeretek veled lenni, és olyan mintha évezredek óta ismernélek, és ez megijeszt…….., és tudom, hogy szeretlek, mert olyan vagy mint én, csak lányba, csak nem úgy, ahogy szeretnéd, hogy szeresselek, de lehet, hogyha találkozgatunk továbbra is,……, akkor majd megszeretlek, és biztos, mert érzem, hogy meg tudnálak szeretni….., csak most még nem szeretlek, nem érzem azt az izgalmat, mármint…….., kívánatos vagy, de nem úgy értem, hogy nem izgulok, hogy szexuálisan nem izgulok, hanem túl gyorsan történt az, hogy egy hullámhosszra kerültünk és túl tökéletes, hogy ilyen jókat beszélgetünk……, és hogy azt gondolod amit én gondolok……., és imádlak téged, meg imádok veled lenni, csak érted, most így nem tudom, hogy mit is akarok tőled.

Aha.

Heltai Jenő szerint az a szép az életben, hogy mindenki a saját ízlése szerint ronthatja el.

Ültem, és néztem rá. Két lehetőség volt. Vagy azt mondom, hogy jó, megvárom még megszeretsz. Vagy azt mondom, hogy nem, nem jó, nem birom már ezt a két hónapja tartó bizonytalan, keret nélküli valamit, ami nem haverság, de nem is kapcsolat. Büszkeség? Önérezet? Csalódás? Vagy mind közrejátszott? Elküldtem, és majd belehaltam.

 

 

 

 

 

Sírni csak a győztesnek szabad, állítólag

2008 február 10. | Szerző: M

 Úgy szól a fáma, hogy sírni csak a győztesnek szabad, szép csendesen hullhat alá könnye, mint apró borostyánkövek, mik földet érve ezerfelé szaladhatnak a világban. Tudta ezt nagyon jól, ült a hideg lépcsőfordulóban, száraz szemekkel meredt maga elé, és piszkálta a cigarettacsikkeket unottan. Megalázták. Sóhajtott egyet az önbecsülésükben csalódott emberek fájdalmával, megalázták, kinevették, meghurcolták majd magára hagyták. Így van ez, ha az ember olyan nagy hülye, hogy hagyja magát lerángatni a földre és nem szól semmit, ha jól belerúgnak.

Szeretni csak a szerelem minden fájdalmával együtt érdemes, – állítólag – röhögött fel hangosan, körmével komótosan kapargatta a málló vakolatot, érezte a ház megöregedett pólusainak szagát, és zavarta, nagyon zavarta, hogy hülye volt, megint hülye volt. Nem először, nem másodszor, sokadszor. Azért ez zavaró. Levállt egy jó nagy darab fehér mészkődarab, ottmaradt a kezébe, mintegy vigasztalásul, mintha azt akarta volna mondani, ne szomorkodjál kicsi lány, ki az az idióta, aki azt mondta, hogy csak így érdemes szeretni? Ki az, aki egyetért ezzel a kijelentéssel?? Századjára kérdezte meg magától aznap este ezt, és úgy, ahogy az első 99 alakalommal, most sem várt rá valászt. Fájt a szíve, úgy, de úgy fájt, hogy szinte érezte a repedező felületet, érezte, ahogy hasad, mint a Velencei-tó jégtakarója, mikor egy kődarabot hajít rá az ember. Nincs mit szépíteni ezen, felesége van és kisfia, akik esténként kicsit elhúzva a barackszínű függönyt, kilesve a nappali ablakán várják haza apát, ezt a férfit, akit szeret. Illetve, nem, nem szereti, hazudtam, mert nem szereti, csak szenvedélyesen vonzódik hozzá, az illegalitás gyönyörei lebegnek a feje felett, érzi a bűnös levegő szagát az orrában, érzi, hogy, ha hagyná az ujja köré tudná csavarni, és érzi rajta, hogy szenvedélyesen vonzódik hozzá, hogy lebeg a feje felett az illegalitás gyönyöre, hogy érzi a bűnös levegő súlyát, ami nehezedik a vállára és egyre kevésbé tud ellenállni neki. Érzi, hogy egy hajszál választja el a beismeréstől, érzi, hogy el kell menekülnie, érzi, hogy el fog menekülni, nem akarja, de el fog. Az agya úgy határozott, hogy nem játszhat ilyet, nem lesznek házasságtörők, nem lesznek a gátlástalan harmadik, nem lesznek tolvajok, a többi nem érdekes. Sóhajtott egyet, tudta, hogy olyan fárasztó menekülni, az egészhez nem volt kedve, majd a férfi elszámol a lelkiismeretével minden hónap ötödikéig, neki mi köze hozzá, mi köze a másik nőhöz, a gyerekhez, mi köze az egész kényelmetlen helyzethez. Ő nem akarta. Csak egy kicsit. A férfi hibája – gondolta dühösen, és belerúgott a falba. A fal csendben hagyta, nem szólt, érezte a lány szívének keserűségét, érezte, hogy a legtöbb, amit tehet, hogy hallgat. Az ő hibája – mondta megint, és újra és újra ismételte, hátha elhiszi. De nem csak a férfi hibája volt, az övé is, mindig van egy pillanat, a francba is, mindig, mikor eldöntheted merre mész tovább. Tudta, hogy, akkor ott, ketten döntöttek egy irányról, egyikük sem volt annyira erős, hogy különváljanak. Bánta? Bánta. Egy kicsit mindenképp, de ahogy előtörtek az emlékek, ahogy eszébe jutott, mikor először közelebb hajolt a férfi, végigsimított a karján és megcsókolta lopva, titokban, ott a lépcsőfordulóban, ahogy elcsúszott a vizes avaron fent a Normafán, magával rántva őt is, ahová természetesen egy szigorúan fontos tárgyalás miatt mentek, igen, emlékszik, gondolta felnevetve, érezte a nedves levelek dúdolását, a felettük ringatózó fák susorgását, érezte a férfit maga mellett, és azt akarta tartson örökké mindez. Bosszúsan elmosolyodott…igen emlékszik arra is, mi következett ezután. Ültek egymás mellett, jobb lábát a férfi ölébe pihentette, ő átkarolta és a hajával játszott, majd megkérdezte: nem zavarnak a körülmények? Mire a lány nevetve megkérdezte, miféle körülmények, hogy afgán menekült vagy, hat feleséggel és nyolc gyerekkel? A férfi nem válaszolt, csak felállt a padról, amire pár órája ültek le kukoricát enni. A lány kérdőn ránézett. mi van? Nem állsz messze az igazságtól…válaszolta a férfi. Tessék? – egyenesedett ki a lány és hangja ijedten csengett. Van egy kisfiam. És házas vagyok. – nézett rá a férfi sápadtan.

A lépcsőház kezdett kihűlni, a torkát szorongatta valami, valami sírásféle, valami olyan, hogy nem akart többet emlékezni. Felállt és hátrahagyta a málló falat, mi szótlan társa volt, míg eltemette szép csendesen, egyszerűen, könnyekkel áztatva a férfit.

Bűbájos boldogság

2008 január 22. | Szerző: M

Válaszolok neked kedves….hisz kérdeztél. 

Boldog vagyok, mikor a nyári délben fekszem a nagymama kertjében, hátul a göröngyös szántóföldön, vakítóan süt a nap, komótosan szállnak a dagadt bárányfelhők, ujjaim közt érzem a szétmálló rögöket, fülledt meleg van…harangszó a távolban…vagy talán közel…kutya ugat, a szomszéd kutyája…jól megtermett fekete németjuhász…nagymama a házban palacsintát süt, kakaósat, érzem az illatát, érzem, ahogy nagymama ujjai közt életre kel a tészta és táncot jár a serpenyőben és béke van mindenhol, csend, érzem magam mellett a csend tiszta és ártatlan hangjait…körülölel, belémmászik, ott tanyázik minden porcikában, ez a pillanat itt most boldog, szabad a lelkem, fedetlen, és csak vagyok együtt a világgal.
Boldog vagyok, mikor ébredek, egy picit, csak résnyire kinyitom a szemem és felfedezem, hogy élek még, és van egy újabb nap, egy egész nap, mikor álmodhatok meseszép valóságot, érezhetek csodás perceket, gondolhatok, élhetek bele a nagy mindenségbe. Kinyújtózom, kicsit még magamra húzom a piros kockás paplanom, jujj…dejó ez a reggel, dejó, hogy vagyok…. 
Boldog vagyok, mikor kimondhatom, amit érzek, boldog vagyok, mikor érzem, hogy a világ minden rezdülésében lehetőségeket nyújt, boldog vagyok, mikor harsog a zöldellő pázsit alattam, mikor átölel valaki és csak ül mellettem, nem szól egy szót sem, de tudom, hogy velem van, hogy össze vagyunk kapcsolva, hogy egymáshoz tartozunk, hogy nem kell megszólalnia… Boldog vagyok azóta, hogy megláttalak, boldog vagyok minden percben, amiért találkozhattam veled akkor este. Bűbájos boldogság amit kaptam tőled, sose feledem, köszönöm kedves….

Talán nem kellene kimondanom, amit gondolok, de jól meggondoltam és így kimondom, szeretlek téged, mint embert, aki értékes úgy ahogy van, szeretlek azért, aki voltál, és aki leszel, szeretem benned mindazt, amiről nem akarsz tudni, és azt is, amit mások látnak belőled. Tudnod kell ezt, mert ha holnaptól világvége lenne úgy nagyon, összetörnének szivek, hegyek omlanának, örökké bánnám, hogy nem mondtam el neked, hogy mennyire szükségem van és mégsincs szükségem rád. És ha sose látnálak többet, nem lenne baj, megnyugtat, hogy létezel és tudsz mindent, ami én vagyok. Mert volt egy pillanat, ami csak a miénk, és az a pillanat örökké beleégett a szívembe, bárki lesz mellettem, emlékezni fogok rád, tudni fogom, hogy valahol a világ egy pontján él egy fiú, aki pont olyan, mint én. Hogy tényleg létezik ilyen.

Szerelmes, bolond világ ez, amiben most élek, szerelmes és szélviharos, de oly jó nagyon, oly bátor, oly halandó…..szerelmes világ, ahol csak én szeretek…

Neverland

2007 november 4. | Szerző: M

Hangulatos pesti kiskocsma, iddogáló törzsvendégek, egy-két véletlenül beszédült részeges egyetemista fiúcsapat, és mi, régi cimborák, akik azzal a feltett szándékkal ültünk össze csütörtök este munka után, hogy megkeressük Sohaországunkat.

Felnőtt lettem, a picsába – kezd bele F. Az a helyzet gyerekek, hogy elfelejtettem, hogy kell rácsodálkozni az életre, három éves a fiam és irigylem, amikor perceken át tágranyílt szemekkel figyeli a vándorló hangyákat a parkban és nem tágít, míg meg nem vizsgálta őket közelről. Apa, Apa figyelj, nézd Apaaaa…ennivalót gyűjt a kishangya…jujj…sikkant nagyot boldogan…Apaaa..ez a pirinyó hangya oda viszi be az elemózsiát..nézd Apaa, oda beviszi….gagyogja izgatottan. Én meg – sóhajt, érdeklődést mímelve bólintok, igen fiam, oda viszi…közömbös vagyok a kishangyák, nagyhangyák, a világ csodás dolgai iránt, számlákat látok, aggódom, fásultan vonszolom a lelkem magammal, nem hiszek, csak megyek az áramlattal. Élet ez, mondjátok meg, hol van mindaz, amit gondoltam rég? – kérdezi mindannyiunktól, várva hogy valaki olyan nyugtató választ ad, amitől megnyugszik. Ülünk csendben, Zs. szólal meg elsőként. Zs. egy könyvvizsgáló multicég sztahanovista alkalmazottja, többször aludt már az irodájában, kínai gyorskajás dobozok és elviteles kávék közt, imádja a munkáját, a család intézményét bankos reklámokból ismeri, a szabadidőt színes prospektusokból, a portást hívja szivemnek, az éjszakás takarító a “fiam hozz egy zacskó ropit”. Nézd – mondja, én leszarom a világ dolgait a szorgos kishangyákkal együtt, fizetem a számláimat, a lakástörlesztőt, és elfogadom, hogy elröppent az a naivitás az életemből, ami jellemzett tizenéves suhancként, mikor két dobozos sör közé hánytam és hittem az EDDA világuralmában, nem is hiányzik, más a fontos, nincs szükségem a rácsodálkozásra. Kortyol egy nagyot a csapolt meggysöréből, és azt mondja zárásként, én elégedett vagyok Sohaország nélkül, nincs szükség menekülttáborra, a valós életem szeretem. Pont. Nézünk rá. Igen Zs. – mondja P. de gondolj bele, te egy rohadt munkamániás fasz vagy, veled nem lehet mit csinálni, ilyen elcseszett vagy, de F. nem egy melóbuznyák, van csudamókás Danija, aki elvárja, hogy az apja ne egy megkeseredett seggfej legyen, meg itt van Lini, aki jófej asszonya már évek óta, F-nek elég kínos, hogy kiábrándult. Különbenis, nem hiszem, hogy nem vágysz néha egy csöndes zugra, hogy mikor lehunyod a szemed nem repülsz át egy kicsit a saját Sohaországodba, nem hiszem, hogy nincs olyan pillanatod, mikor szükséged van elfutni egy másik világba, ami csak a szívedben létezik. Zs. felröhög. Menj a picsába P. Azt akarod mondani, hogy kurvára sekélyes pöcsfej vagyok érzelmi szinten és eláshatnám magam amiatt, hogy nem bugyborékolok egy fasza kis Sohaországban, ha valami gondom van??? Menj a picsába, én megoldom, ha van valami rohadt gubanc az életemben, nem hitegetem magam tündérekkel, meg örző-védő angyalokkal, meg sohaországokkal, hol a picsába éltek ti?! P. nézi a dreheres korsóját, tudod mit Zs. te akkor is egy fasz vagy – mondja. Zs. röhög. Mind röhögünk. Nem jutunk előrébb hit-sohaország kérdést illetően, van amelyikünk hisz, és jó így neki, van amelyikünk nem hisz és úgy jó neki. F. nem hisz és nem jó neki. Vajon hit nélkül reménytvesztett kis porgubacsok vagyunk? Meztelen kis gubancok, és szükségünk van arra, hogy azt érezzük tartozunk valahová?? Ha nem tartozunk sehová, megöljük magunkat, kihal a lelkünk színes kis világa…Nekem van Sohaországom, gyerek vagyok egy felnőttekkel telizsúfolt világban, felnőtt vagyok és nem félek belépni egy olyan helyre, amit én találtam ki még gyerekként.

Találtam egy görög szigetet, mélykék tengerrel, pajkos hullámokkal, olajzöld ciprusokkal. Csodálatos. Valós Sohaország a Ión-tengeren.

Várakozás

2007 november 2. | Szerző: M

 Mire vársz? – kérdezi. Nem is tudom. – válaszolok tétován. Talán valami csodára mosolyodok el magamban, de csak annyit mondok kihűl a frissen pörkölt kávéja, ha nem issza meg izibe. Megcsóválja a fejét, szájához emeli a csészéjét és rámnéz. Mire vársz? – teszi fel a kérdést újból várakozóan. Idegesen felnevetek, mire várok, hogyhogy mire várok, miért válaszoljak ilyen kérdésekre, ilyen bugyuta és közhelyes kérdésekre, várok és kész, az hogy mire, az teljesen mindegy. Előveszem a cigarettám, valahol a kabátom zsebében van egy viharvert öngyújtó, nem találom, szakadt,leharcolt papírzsebkendő, tavalyi mozijegy, poros mentolos tictac, a picsába van az öngyújtóm, mire várok, mire várnék, várok, hogy megtudjam mennyit bírok, várok arra a pillanatra, mikor dönthetek, megyek tovább vagy nem megyek tovább. Mindig van egy pillanat, mikor választhatsz, mikor visszafordulhatsz, mikor továbbmehetsz. Erre várok. Hol a picsába van az öngyújtóm? Ekkor már nevetek, nevetek és csak nevetek. Azt szeretem benned – mondja, hogy úgy nevetsz, az embernek kedve támad élni. Ránézek. Elmosolyodom. Íme a pillanat, amit vártam, – válaszolok. Kérdőn felvonja a szemöldökét és belekortyol a kihűlt kávéjába. Kértem gyufát, meggyújtom a cigarettám, beleszívok, nézem a fahéj illatú kávézót, kicsiny mécsesek lángjai nőnek óriássá a képekkel teli falakon, táncol az árnyék a bárpult felett, igen, – mondom, íme a pillanat, mikor dönthetsz, hagyom magad legyűrni, vagy sem. Megiszom a tejes kávém, elnyomom a cigarettám, és mosolygok rendületlenül. Már nem fáj mindaz, ami kősziklaként nehezedett a szívemre, már nem fáj elengedni azt, amit eddig nem akartam. Tudni kell elengedni. Sikerült.