Kicsi galacsinok
2007 október 9. | Szerző: M
Kedves én,
tudod, van úgy, hogy meg kell pihenni, van úgy, hogy elfáradok, hogy nem tudok továbbmenni. Van úgy, hogy fáj a szívem, van úgy, hogy elveszejtem a lelkem útközben. Van úgy, hogy kicsit meg kell halni. Tudod, én most egy kicsit meghalok. Nem nagyon, de egy kicsit most jó lesz meghalni, kicsit el kell bújni az ég alatt, hogy aztán újból tudjak szárnyalni az álmaim felett. Eltévedtem valahol a világvégén, egyedül és nincs kedvem megtalálni a hazavezető utat. Talán félek, talán kiáltanék, talán magányos vagyok. Talán jó ez így, talán élvezem, hogy egy vékony pallón állok a szakadék felett, örvénylik alattam a sűrű, sötét levegő, beszippantana, de erős vagyok és hiába zuhannék, nem teszem, nem zuhanok, nem hagyom. Érzem a világvége lehelletét, tudom, hogy vissza is lehetne fordulni, tudom, hogy ha akarnám, máshogy is lehetne. Mégis maradok a vékony, imbolygó deszkán, talán ettől érzem, hogy élek, talán ha szilárd talajon állnék és lágy szellő simogatná minden porcikámat, ha zsigereimben érezném a biztonságot, megállnék. Megállnék és nem lenne tovább, nem lenne értelme, hogy menjek még messzebb, hogy harcoljak. Talán nem kapnék levegőt, ha körülöttem béke honolna, ha nem érezném a közelgő csata szagát, mert csatázom folyton, küzdök. Küzdök, hogy érezzem, vagyok. Küzdök, mert küzdeni akarok, és most kicsit meghalok. Nem, én nem félek. Féltem már eleget, mostmár nem félek, láttam közelről, ahogy a haldokló utolsó szívdobbanásával akar még egy kicsit, csak egy kicsit életben maradni, a halál pedig, mint elnéző anya csitítja el csókjával a gyarló embert, fiam, halandó vagy, most jutott eszedbe küzdeni, most mikor itt fekszel előttem, viseld méltósággal, ne nyafogj. Láttam, ahogy átfogja a mulandóság szele, láttam, amint kialszik az élet tüze és huss, vége szakad mindannak, ami egyszer, valamikor, létezett, dobogott, szeretett. Láttam összetörni öröknek hitt barátságokat, mellyek darabjai úgy gurultak szanaszét, mint kicsiny színes üveggolyók. Miért féljek hát? A legvégén egyedül leszünk, a filmkockákat egyedül pörgetjük le, és a pillanatok piciny kis galacsinokká lesznek, hát éljem úgy az életem, az álamaim, hogy közben rettegek? Vannak társaink az úton, akár viharos éjjelen baktatunk kietlen pusztákon, akár napos réten fordítjuk fejünket a melengető nap felé, társaink vannak, voltak, lesznek. Ideig-óráig megosztjuk életfoszlányainkat valakikkel, egyikkel hosszabb, másikkal rövidebb lesz a közös mozi. Pillanatok, emlékek, a múltunk, a jelenünk…és a jövőnk. Kérdem én, görcsösen félnem kellene, hogy elveszítek valakit, hogy elmúlik valami, hogy egyszer lesz egy olyan perc, mikor eltűnik mindaz, mit szerettem?
Szeretem mindazt, ami körülvesz, szeretem azokat az érzéseket, amik emberré tesznek, szeretem, hogy halandó vagyok, szeretem, hogy az is maradok, szeretem, hogy érezhetem, voltam, vagyok és leszek.
De néha kicsit meg kell halni, hogy szeressünk élni.
P.
2007 szeptember 13. | Szerző: M
Szeretem a dohos, hűvös, kacatokkal teli pincéket, elvarázsol a fehérre meszelt fal, amihez, ha odaszorítom az arcom, érzem még a munkásember durva ecsetvonásainak simulását, a megsárgult pókháló, amin egy lusta, öreg házipók himbálózik a huzattól, aki úgy trónol büszkén a hálójában, mint egy digó zöldségárus szieszta idején a fülledt kávéházi teraszon, előtte a pörkölt fekete kávé és a megfakult sakktábla, várva, hogy belerepüljön a légy a szájába, a döngölt agyagpadló, a sarokban megbúvó poros papírdoboz…, hogyha megkérdeznéd, padlás vagy pince, az utóbbit választanám.
P. nagyon intelligens, a hosszútávú, klasszikus szerelmek híve, talpig úriember, vagyonos, birtokos, és élénk humora verhetetlen. Ismerem három éve, és pár hete sikerült felfedeznem egy kerthelyiség fapadján, ikeás pokrócokba burkolózva, mintegy véletlenül, hogy P. valójában egy egyedülálló, sármos, határozott férfi. Mellékesen pedig egy jó és értékes barátom, aki használható tanácsokkal lát el, igazi borszakértő, aki hazatámogat, ha konkrét mazsolabor-túltengés van a szervezetemben és idült alkoholistaként motyogok, aki megengedi, hogy a hálószobájában dohányozzak, törökülésben ülve az óriáságyán, utcai ruhában, hevesen gesztikulálva a férfiak pofátlanságáról és a női dilettantizmusról és láthatom gyűrött, nyálszagú alvóruhában elvonulni a fürdőszobájába. Néztem P.-t, ahogy oldalszomszédjának hevesen magyarázta a küzdősportok fontosságát az életében, ahogy felhúzta az orrát úgy röhögött, ahogy rámkacsintott, cinkosan, és azon kaptam magam, hogy vágyom rá. Én? Vágyom P.-re?? Hahh, ugyan, kérlek, P. sosem volt vágyaim netovábbja, nem gondoltam, mégcsak vészesen ittas állapotban sem, hogy milyen lenne, ha összegyűrnék vele pár lepedőt, milyen lehet a csókja, vajon odavágna az ágyhoz, ha hirtelen felindulásból megkívánna…?! Ugyan, kérlek…én, a P.-re ilyen szinten nem gondolok. Hahh. Tegnap este átugrottam hozzá munkából hazafelémenet, tőlem két saroknyira lakik egy magasföldszinti csodás lakásban, vettem egy doboz szokásos Marlboro-t, két üveg Heinekent, és egy csomag szegfűszeges cigarettát 1200 forintért. Kiültünk a piroskockás terítős konyhába, felbontottuk a söröket, aktuálpolitika, USA-Irak, hm-hm..tüntetések, mit írt a Népszabadság, olvastad, olvastam, Kelemen Anna és Havas Henrik…, igen, igen, láttad azt az inerjút, jaj, várj csak, mit mondtál a múltkor, milyen bor illlik egy olasz vacsorához, igen, igen, már emlékszem, ki-kivel-miért-meddig, váóó, és tényleg, szakítottak, ejha, hogy megnéztem-e a tatárjárásos kiállítást, nem, végül nem, jazz cd-k,hűű, ez neked megvan, persze, kölcsönadom a Ray Charles albumom, de akkor elviszem a te Miles Davis-ed, és…majd megcsókolt.
Élünk.
2007 augusztus 31. | Szerző: M
Nem az a fontos, hogy meddig élünk, hogy meddig lobog vérünk, hogy csókot meddig kérünk és adunk, hanem az, hogy volt egy napunk, amiért érdemes volt élni. Drága Ady, írni fogok neked valamiről, amiről már írnom kellett volna akkor, amikor nem írtam végül.
Volt egyszer egy pillanat, egy napba zárt öröklét…
Élt egy kilencéves kislány valahol a szivárvány alatt, aki minden évben NagyMamánál töltötte a gondtalan nyári szünidőt. Mikor véget ért az unalmas iskolai évzáró, megkapta az aktuális aranyszegélyes oklevelét a versmondó versenyen elért első helyezésért vagy a közösségi munkájáért, rohant kicsatolt szandállal, lobogó hajjal, epres szoknyával NagyMama ölelő karjaiba, a madárcsicsergés és a napon sütkérező gyíkok országába, az elvarázsolt kukoricás földjére, az illatos tulipánok és óriás almafák hazájába. A kislány élete legszebb nyarait kapta NagyMamától, aki esténként kiült a verandára és babfejtegetés közepette mesélt a kislánynak arról az időkről, mikor vad sárkányok és világraszólóan szép királylányok uralták a világot, amikor még lehettek igazi hősök a bátor szabólegények. NagyMama csak mesélt és mesélt, a kislány pedig odakuporodott a langyos kőre, arcát a lemenő nap felé fordította és becsukott szemekkel álmodott bolondos világokat magának, álmodott csodás patakokat, zöldellő, fennséges erdőket, bátor hercegnőket és daliás lovagokat, álmodott nemes kastélyokat, pipacsokkal borított mezőket. És boldog volt. Érezte NagyMama melengető szívét, érezte a földet, érezte a levegőt, amely körülölelte, érezte a közeledő este illatát. Mikor kinyitotta szemét, észrevette, hogy NagyMama könnyes szemekkel nézi őt. Kérdőn fordult hozzá, csodálkozó tekintettel, mire NagyMama elmosolyodott, és azt mondta a kislánynak: édes bogaram, te vagy az én szemem fénye, te viszel engem tovább, mert amikor rád nézek, magamat látom, megvan benned mindaz, ami bennem jó volt, és még annál több is. Ha bátor marad a szíved, semmi baj nem lehet. Soha nem érezte magát ilyen közel NagyMamához a kislány, de akkor egyszer, azon a nyári estén, megkapta azt, amire vágyunk még élünk. Érezte, hogy szívből szeretik. Ez a pillanat volt az, amiért érdemes volt már élni. Ez az érzés az, amiért élünk tovább.
NagyMama idén 77 éves lett, nála bölcsebb és jóságosabb asszonnyal ritkán találkozom. Remélem tudja, hogy szeretem.
Villámlás az égen
2007 augusztus 27. | Szerző: M
Azt kérdezte tőlem éjjel, hogy felhívhat-e délután. Azt válaszoltam, hogy igen. Azt kérdezte tőlem délután, hogy találkozunk-e este. Azt válaszoltam, hogy igen. Azt kérdezte tőlem este, hogy láthat-e reggel. Azt válaszoltam, hogy igen.
Újabb férfi.
Új érzések, új szagok, új mondatok. Új élmények, új vélemények, új izgalmak. Új konfliktusok, új viták, új kompromisszumok. Új pillangók, új köd, új remegés. Új szerelem. Ez szerelem? Ez a szerelem?
NagyMama szerint a szerelmet nem lehet csinos kis definíciós kötegekbe belegyömöszkélni. A szerelembe pont az a szerelem, hogy nem meghatározható és nem kötött és nem lehet beleskatulyázni semmiféle dobozba. Marquez szerint a szerelem hasonlít a kolera tüneteihez és minél közelebb van a halálhoz, annál értékesebb, annál törékenyebb. Moncsi azt mondta, hogy a szerelem nem más, mint kémiai-vegyi-fizikai-lélektani reakció egy általad igen erősen favorizált egyed felé. Coelho azt írta, hogyha szeretünk, mindig jobbak akarunk lenni, mint amilyenek vagyunk, a szerelem erő, amitől jobbak lehetünk. D. belevihogott a telefonba és azt mondta, ne igyak éjfél előtt, mert csak hülyeségeket fogok kérdezni, mi a fenéért kell nekem megtudnom pont most, hogy mi a szerelem, mikor elmúltam már húsz, és nem engedhetek meg ilyen csacskaságokat magamnak, ha eddig nem jöttem rá, akkó mán nem mindegy?! És különbenis, a szerelem szar. D. antiszoc vallástudomány hallgató. Amikor F.-el beszélgettünk a szerelemről, ő azt mondta, hogy mikor egyik sokadik átmelózott éjszaka ránézett a később feleségülvett feleségére és beléhasított az érzés a szíve közepébe, hogy te vagy az akit kerestem, na, akkor jött rá hogy ez nem lehet más, csak szerelem. Dehát, kérdeztem én értetlenkedve, honnan tudod, hogy ő az, akit kerestél? Tudod, és kész, válaszolta, majd lehugyozott a Lánchídról. F. amúgy érzelmes fickó, csak hát közgazdász-matematikus, ennél többen nem várhattam tőle, még ígyis túlteljesített ezzel a “belémhasított az érzés, hogy téged kerestelek” dumával. MostohaNagyMama két meggyes pite sütőbehelyezése közt mondta azt, hogy az szerelem, amikor elsózod az ünnepi húslevest és az urad elé teszed csillogó szemekkel, aki hősiesen eszik belőle háromszor, majd üdvözült mosollyal az arcán azt mondja: angyalom, ez isteni volt, rég ettem ilyen jót. Azt is hozzátette még, hogy onnan tudom, hogy szerelmes vagyok, hogyha hajnalban felkelek kicsámborgok a lehel csarnokba, bevásárolok friss krumplit, fejes salátát, meg csirkemellet papírzacsival, dolgozom este hatig megveszett tempóban, hazaérek csapzottan, lószagúan, majd olyan vacsorát rittyentek, hogy a szomszéd is átszalad hetedhétországból, aztán felveszem a selyem báliruhám, alá harisnyakötőt szerelek, és boldog mosollyal várom Őt, izgatottan lesve a kaput, mikor fordul be a konyhába. MostohaNagyMama imádta MostohaNagyPapát, minden este gőzölgő étellel várta, bepúderezte az orrát, vörösre festette száját, és a szerény kis konyhaasztalra sárga virágokat kerített, hogy MostohaNagyPapa tudja, szeretik. Szerelemmel. MostohaNagyPapa pedig mindig megdícsérte a főztjét, mégha odaégette is a sült húst. Hogy MostohaNagyMama tudja, szeretik. Szerelemmel.
Konklúzió:
A szerelem olyan, mint a villámlás, mindenkibe másként csap bele.
Mona Lisa
2007 augusztus 23. | Szerző: M
Azt játszom, hogy elbújtam egy kicsit. Eleinte nem akartam elbújni, mert nem volt indokolt, de most már nagyon is indokolt, ezért elbújtam. Azt játszom, hogy láthatatlan is vagyok, eleinte csak simán elbújni akartam, de most már az is indokolt, hogy láthatatlan legyek. Láthatatlan vagyok és elbújtam, és most így jó egy kicsit. Útjára indult a fejemben a jótékony békesség halvány érzete, ami, ha láthatóvá válnék és előbújnék, köddé foszlana és kényszerítene, hogy újra olyan ember legyek, akit mindenki lát. De én nem akarom, hogy mindenki lásson, most nem akarom, én most mást játszom.
Említettem W-t. A múltkor. Felejtsétek el.
Akartam írni. Aztán mégse.
Az egész úgy kezdődőtt, hogy törökülésben lóbáltam a lábam a munkahelyi számítógép előtt, elmúlt tíz óra, és miközben fotókiállításokat kerestem, és epres vattacukorról álmodtam, teljesen akaratlanul rábukkantam egy huszonkilenc éves fiú írására, majd a honlapjára, ahol sok írása van. Olvastam és olvastam, repült az idő, és bentfelejtődtem a világába, amit olyan erősen képzeltem magam elé, hol fekete-fehéren, megsárgulva, hol élesen, színesben, hogy azóta sem szabadultam egészen. Rég éreztem ilyen intezíven kortárs alkotóval kapcsolatban, pedig nyitott vagyok a mai művészeti élményekre, nem utasítok el semmit, míg meg nem szagoltam. Persze a jó öreg klasszikusokat nehéz lepipálni, de derekasan próbálkozik az újdonsült nemzedék, ami figyelemre és néha elismerésreméltó. Ez a fiú megfogott, de úgy igazán, a versei élettelteli kiáltások, fojtott suttogások, erőteljes sóhajok, és olyan igaziak.
Főztem. Alkottam a konyhában. Ehetőt. Egyedül. Kinyitottam a hűtőt vasárnap délután és csak egy pöttyös óriás rudi raktár pislogott rám alattomosan. Meg egy olivaolajos, akciós kiszerelésű berttolli vaj. A berttolli nem volt alattomos. Sóhajtottam egyet keservesen, hogyaza’picsába, mondtam és nekivágtam a veszedelmes tesconak, hogy átverekedjem magam a vasárnapi családos apukákanyukák, kisbabák, nagybabák, közepesbabák, óriásbabák, randababák, cukibabák ádáz tömegén. Nem szeretek vásárolni. Kifejezetten ideges és ingerlékeny leszek, ha vásárolni kell, pláne ha egy tescoba kell kommandóznom bazinagy bevásárlókocsival. Bátor vagyok, megcselekedtem, belevarázsoltam a kosárba, majd a hűtőmágnestartó hűtőmbe a következő igen fontos alapanyagokat: édes martini bianco extra nagy üvegben, ajándékpohárral; csipogó hangokat kiadó zöld gumibéka 0-3 éves korig; egy leértékelt dvd Brad Pittel: A folyó szeli ketté, egy másik leértékelelt dvd Sharon Stonenal: Elemi ösztön kettő; olivaolajos, akciós berttolli vaj, két darab; vanilliás krémtúró, öt darab, mert este megeszek kettőt gondoltam; feta sajt, előre csomagolt, elvileg Krétáról; füstölt sonka, évtizedekig érlelve Bábolnáról; óriás pöttyös, sok, nem számoltam; két üveg heineken a szerdai olasz-magyar barátságosra; még kettő beck’s a hosszabítások miatt, majd rájöttem, hogy haza akarok érni a Szívek szállodájára, úgyhogy itt a vége fuss el véle, usgyi, vár az otthon barátságos melege. Fizettem. Hazabandukoltam. És főztem pirított füstölt sonkás, krétai feta sajtos, oregánós spagettitésztát.
Azok a férfiak, akikhez vonzódom szellemileg, testileg nem. Azok a férfiak, akikhez vonzódom testileg, szellemileg nem. Azok a férfiak, akikhez vonzódom mindenhogy, nem vonzódnak hozzám.
59. lakásavató, avagy a házibulik rejtélye
2007 augusztus 6. | Szerző: M
Egy házibuli mindig fergeteges élmény, amennyiben te mész el az adott házba, kicsinosítva, beillatozva vad orchideával, kicsit végzet asszonyosan vörös rúzzsal, kicsit lolitásan kigombolt blúzzal, kezedben az ajándék félszáraz fehér bor, az olcsóbbik fajtából, de azért nem a legolcsóbbikból, viszel magaddal pasit, ha van, két üveg félszárazat, ha nincs és úgy teljességében semmi dolgod a bulival kapcsolatban, mivel te vagy a vendég. A másik verzió, hogy te vagy oly elvetemült, depressziós, házigazda-típus, hogy egyszercsak arra kelsz napraforgós otthonkában, hogy megtámadott az isteni szikra éjfél után két perccel, és te biza csapsz egy laza kis összejövetelt szombat este 22:00től, belépés csak hawaii ingben, átszellemült hilton-fejjel, Thomas Magnumos bézbólsapiban. Az ötlet több mint remeknek tűnik, imádod magad, hogy milyen jófej vagy, elnevezed 54. lakásavatónak, 28. már csak 6 hónap 7 nap 6 óra van a szilveszteri dínomdánomig-bulinak, 32. holnaptól nem gyújtok rá többet, esküszöm- bulinak és alapjáraton az első két nap az ötlet kipattanásától, mámorító. Telefonálgatsz izgatottan, szerbusz Lajoskám, szombaton, igen, nagyszerű, persze, hozd magaddal Elvirát is, ő kicsoda is, ááá, persze nem Irénke, a legutóbbi, persze, ő vadiúj, hűűű, mégcsak két hete, csudajó, no, persze, hozhatod Irénke öccsét is, ha nem 12 éves és transformersekkel játszik, nem, persze, hogy nem, jöjjön Irénke öccsének a húga is, kedves lány, hogyne, elhiszem neked Lajoskám, hogy hozhatja-e a fiúját, hááát, jó, végülis, hozza, dehogy a fiú anyjának a volt szeretőjének a lányának a fia jöhetne-e, mindegy, majd veszek még székeket az Ikeába, meg úgyis papírtányérok lesznek, jólvan Lajoskám, egy üveg vmit, persze, finlandia, édes vagy, várlak titeket, akkor szombaton, nem, még fel kell hívnom Gizellát, Bélát, Józsefet, meg ugye emlékszel a múltkorról Pistura, meg jön még Ercsi, Marcsi, Tarcsi, Karcsi, feleségestül, barátnőstül, jelölttel, szeretőstül, no, kedves Lajos, akkor szombaton látjuk egymást, igen ez egy kissebb összejövetelnek indult, mostmár azt hiszem bevehetjük a téli Moszkvát is a vendégsereggel, no Lajoskám, Isten áldjon, ha nem őrülök meg a buliig, akkor majd aznap éjjel 2 és 4 között. Szervusz. Én, naivan, vállalkoztam arra, hogy összeszervezek egy kellemes estét, néhány közeli és távoli barátommal, színes lampionokkal, Activityvel, vodkával,abban a lakásban, amiben élek, nem élek, virulok, nem virulok. Tehát konkrétan az otthonomban. Eleinte lelkesített, aztán már kevésbe, végül mikor eljött a szombat, már legszívesebben belefojtottam volna magam a legközelebbi csatornába, hogy vajh miért is kellett ez nekem? Miért csődítettem össze 200 embert ebbe a pici, de hangulatos lakásba, miért engedtem Lajoskának, hogy az új nőjének a barátjának a feleségét is elhozza, mikor ez egy kellemes baráti estének indult. Passz. Ezen a ponton kibontottam a reggel vett bacardit, szereztem citromot és kunyeráltam kólát, leültem a kanapéra és üdvözült mosollyal nyugtáztam, hogy már nincs visszaút, úgyh csináljuk meg azt a nyavajás bulit, méghozzá fergetegesen és érezzük jól, sőt, kiválóan magunkat. Nos, minden nagyszerűen alakult, limbóztunk, csókkirályosat játszottunk,- már nem emlékszem hogy kell, lehet kicsit többet ittam, minthogy megcsillogtassam az emlékezőtehetségem, táncoltunk, mélyreszántó beszélgetésekbe bonyolódtunk, kevertük a jobbnál jobb italokat, és hej, sajnáltam, hogy vége lett. Ó, igen..és megismertem W.-t, de róla majd máskor. 🙂
Dream, dream, dream, then I love you
2007 július 26. | Szerző: M
Juhú. Juhúú. Juhúúúúúú. 🙂 Igazi állásom van, no ezt mégegyszer leírom: IGAZI ÁLLÁSOM VAN. Fellelősségteljes, malaszttal teljes, az Úr van énvelem, teljesen valódi állást kaptam, amit még most sem hittem el. Komolyan, hatszor elolvastam a szerződést, – itt van az ölemben most is, rápillantok néha…úgy egy-két mp-ként, hogy megvan-e még, megszagoltam hiperszaglással, átvilágítottam Uv-lámpával, megfogdostam, hogy tutira valódiak-e. Azok. Teljesen valódiak. Ahogyan az is, hogy engem akarnak, úgy ahogy vagyok, nem kell leborotválnom a fejem és ráírni, hogy előre hódok, nem kell körömcipőben galoppoznom és billegetni a fenekem az óramutatóval ellentétes irányba, nem kell borsófőzeléket ennem a menzán, mert egyszerűen az kell nekik, ami én vagyok. Megértették, hogy szédülni kezdek a borsófőzeléktől, hogy nem tudok egyenesen járni magassarkúban, és megértették, hogyha billegetem a fenekem, beesem az árokba. Hihetetlen. Nem akarnak megváltoztatni, nem akarnak futószalagra rakni, csini rózsaszín masnival a nyakamon, nem akarják, hogy más legyek, csak azt akarják, hogy minden ami én vagyok, az áramoljon belőlem lehengerlő erővel, zúdulva a kedves kliensek fejére, – hallatlan, de roppantjó, Hugh Grant szavaival élve, hihetetlen, de élmény. Méghozzá a javából, úgy örülök, mint kiszsiráf a szafarinak, ha tudnék biztosan cigánykereket hánynék a körúton, és nepáli győzelmi dalokat kurjongatnék hawaii ingben. Sikerült. Persze, most jön majd a neheze, beilleszkedés, új szagok, új arcok, új poénok, előről kell kezdeni a bemutatkozást, ők még nem tudják, hogy a kávét sok kis púpozott cukorral iszom, nem tudják, hogy télen lesz egy hét, mikor kivonom magam a forgalomból és elmegyek síelni, sőt, azt sem tudják, hogy odavagyok a szabálytalanságokért és bármikor rávehetnek egy kis déli harangszó utánni sörre. Izgulok. Mi van, ha ők inkább pálinkáznak reggel a büfében? Ilyenkor kell alkalmazkodni, vagy inkább megszerettetni azt, ami vagy, délutáni sörös?! Nem kérdés, reggelente nem iszom pálinkát, majd jönnek velem délután sörözni…bepálinkázva má mindegy lesz nekik 🙂
Sikerült. Büszke vagyok, hogy maradtam, hogy kitartottam, hogy nem adtam fel, pedig hahh…hányszor akartam. Lehet tényleg összefog a világmindenség, ha valamit szívvel-lélekkel kívánsz és egy picit teszel érte. Mert én csak picit tettem érte, vagy lehet hogy az elmúlt egy év erre készített fel? Lehet, hogy a Jóisten már előre eltervezte az egész bulit? Hm. Mindenesetre, véletlenek nincsenek. Álmodtam valamit, és megvalósult, kicsit lassabban, mit amennyit idegileg bírtam, de papammm, nyertem 🙂 Szép napot mindenkinek, éljenek a pipacsok!
Hogyan lehetek hasznos tagja a társadalomnak?
2007 július 16. | Szerző: M
Nincs gáz. A félmeztelen gázszerelős fiúk gázvezetékeket szerelnek a házban, kicserélik a régi gázcsöveket új gázcsövekre, és míg ezen munkálkodnak nincs gázellátás. Nem mintha fürödni akarnék meleg vízzel, buborékokat fújni a citrosos frissességet árasztó tusfürdőmmel, vagy netán hajat mosni a tündöklő hajfénysamponnal. Vizet melegítek a mikróba, a kölcsönkapott rezsón, a merülőforralóval, igazi melegvíz gyárat alapítottam, váóó, Mú Melegvíz Gyára…valószínűleg szabadalmaztatom, és én leszek a világ első számú melegvíz ellátója. Lehetne kapni kishordóval, bulihordóval, családi hordóval, ajándék tengeri algás szapannal. Idővel majd bővülne a project, lenne enyhén melegvíz kismamáknak, erőteljes melegvíz masszázsbuborékokkal ínyencekenek, önmagától buborékozó örök csibészeknek. Ezzel többekközt megoldom a hetek óta fennálló munkanélküliségemet, amit be kell vallanom egyre borúsabban, agybajosabban, nyáladzósabban viselek. No, nem mintha nem élvezném, hogy rakatszámra olvashatom a kortárs írókat, megnézhetem a csellengőket, nyomon követhetem a totally spies minden egyes epizódját (az ismétléseket is) és délután kettőkor reggelizhetek zacskós csibelevest. Csak nem érzem magam a társadalom hasznos tagjának. Szeretem azt érezni, hogy hasznos vagyok. De úgy hiszem azzal, hogy kívülről fújom a National Geography műsorait, hm..nem lettem hasznos tagja a világnak. Mondjuk tegnap este egy érdekes dokumentumfilm volt a férfiről, aki igazi szőrös hegyi medvékkel élt. (medvékkel táncoló..hahha..lám, ő kétszeresen hasznos tagja a világnak, egyszer a medvekolóniának, másszor az emberinek..én meg..hahh). A londoni munkát nem vállaltam el, azzal a mondattal letudva, hogy itthon akarok érvényesülni, még akkor is, ha nehezebb lesz és zsíroskenyeret eszem minden este lila hagymával. (ami egyébként nagyon finom, húú, ropogós frissen sült kenyér, amolyan igazi “elhiszem hogy most szedte ki a pék a kemencéből”, megsózva, szigorúan tengeri sóval, és kicsire vagdalt lilahagyma…hm:-) No, tehát nem repülök sehová, se Malévvel, se Wizz Air-el, nem gyávaságból, hanem mert nem most van itt az ideje, azt magyaráztam be magamnak, hogy érezni fogom, amikor kételyek nélkül rávágom majd, hogy igen, hogy akkor kell mennem. Lehetőségek voltak, vannak, lesznek. Addigis, míg kihalászom őket, medvés-együttélős-kémes filmeket nézek és hasznosítom magam. Újrahasznosítom.
Kérdések kavarodása
2007 június 27. | Szerző: M
Vagy maradjak itthon, szép hazámban és küzdjek tovább megszokott szeretett környezetemben? Hm. Hm? Keressek Pesten lehetőségeket? Vajon menekülni akarok vagy csak egészséges kényszerérzet, hogy élnék egy csöppet máshol a világban? Mi az, ami miatt itt maradnék? Anyuék? Barátok? Nagyi? Főiskola? Szerelem? Hahh. Mi az, amiért mennék? Kaland? Szabadság? Újdonság? Tapasztalatszerzés?
Passz.
Álomtalanul
2007 október 17. | Szerző: M
Éjjel volt. Elmúlt már a baljós éjfél néhány harangszóval, és nem tudtam álomba szenderülni, annyira akartam, hogy vigyen el egy másvilágba az éjszaka, hogy végül itt maradtam a sajátomban. Nem éreztem az ólomként nehezedő álmosságot, nem éreztem, hogy a szemeim minduntalan csukódni akarnának, kizárni mindazt, ami már egy új napra tartozna. Vergődtem hangtalanul az ébrenlétben, és kívántam, bárcsak ne lennének gondolataim, bárcsak ne hallanám a szívem háborgó segélykiálltásait, bárcsak valaki enyhítené azt a dühödt fájdalmat ami belülről éget és marja a lelkem napok óta. Hánykolódtam a párnák közt, homokszemként peregtek előttem a percek és nem volt vigasz, nem volt menedék, csak én voltam egyedül a kézzelfogható csendben. Belemenekültem a vágyaimba, remélvén, hogy feledteti azt a bánatot amit éreztem, de a vágyaim okozták a bánatom, és így örökös körforgásban kínlódtam. Hajnalban kiültem a ház udvarára és rágyújtottam egy cigarettára, lassan fújtam ki a füstöt, remélvén, hogy távozik belőlem mindaz a rossz érzés, ami eddig fogva tartotta a lelkemet. Egymagam voltam, vad kergetőzésbe fogtak a gondolataim, cikáztak körülöttem, kinevettek, kicsúfoltak és nem hagytak. Belül üvöltöttem, könyörögtem, zokogtam, miért, miért, miért, miért nem hagytok, miért nem engedtek szabadon? Nem engedtek, elemi erővel zúdultak rám, észre sem vettem, hogy a harmadik cigarettám gyúlad meg kezeim közt, és ráz a hideg. Felnéztem a pirkadattól haldokló csillagokra, beszívtam a közelgő reggel hűvös szagát, megráztam magam és mint rabláncok, úgy hullottak le rólam az elmúlt napok fájdalmas emlékei, úgy zuhant le lelkem fogvatartó bilincse és foszlott semmivé. Nem hagyom magam, gondoltam, próbál kicseszni velem az élet, de csúnyán elhibázta, ha azt hiszi beledöngölhet a földbe. Felálltam, elnyomtam a cigarettám, és lefeküdtem aludni. Megoldás mindig van, csak időbe telik még észrevesszük mi az.
Oldal ajánlása emailben
X